Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei
Jószöveg Műhely Kiadó, 2013, 142 oldal, 2290 HUF
Emlékszem arra, amikor pár évvel ezelőtt a Blahán különös jókedvemben szóba elegyedtem egy hajléktalannal. Rasztásként mutatkozott be, lévén valamikor hosszú raszta haja volt, amit aztán levágatott és eladott tizenötezer forintért. Egy rövid, fekete szőrű kölyökkutyával volt, akit Attisnak szólított. Később többször is felismertem jellegzetes karakterét a városban, vagy a vidéki fesztiválok bejárata előtt tarhálva. Róla és a hozzá hasonló emblematikus alakokról szól Pőcze Flóra könyve, A Moszkva tér gyermekei. Arról a társadalomról, melynek tagjait látásból ismerjük, mégsem számolunk létezésükkel. Pedig jelenlétük mindennapi, előfordulási helyükhöz hasonlóan. Az Örs vezér téren valószínűleg most is munkát keres a sokdioptriás rövidlátó férfi, a Kálvin téri néni pedig még mindig éhes. Karaktereik belesimulnak a hétköznapokba, de képesek a kizökkentésre. Flóra csak rájuk volt kíváncsi, arra, amit mi nem láthatunk. Ez vezérelte az akkor mindössze 22 éves szociológust arra, hogy velük töltse 2009 nyarát a Moszkva téren.
Az epizódok a 2009 és 2010 közti időszakot ölelik fel, a tér teljes történetének feldolgozása azonban lehetetlen feladat. A lakók és a kommuna gyökerei a szocializmusba vezetnek vissza, a galeri pedig azóta is folyamatosan alakul, csiszolódik. Egy tag távozásához, halálához való viszony is erősíti a közösséget, az állandó sztorizás, emlékezés erősíti meg azt a köteléket, amit súlyos gyakorisággal kezd ki az élhetetlenség, az elhidegülés, az őrület vagy a puszta enyészet vasfoga.
„(...) mások ma már Berlinben laknak foglaltházakban vagy lakókocsiparkokban, megint mások meghaltak: túladagolták magukat heroinnal, megállt a szívük egy nyugtatótól, felgyulladtak a szipus zacskóval, beestek a metró alá, elütötte őket a bécsi U-Bahn, a pesti sárga villamos, vérmérgezés, veseelégtelenség, agytumor, tbc, májzsugor vitte el őket, leestek egy szikláról, gyilkosság áldozataivá váltak, öngyilkosok lettek, epilepsziás roham, fagyhalál lett a vesztük." (8.)
A Moszkva tér gyermekei egy 1996 óta létező közösségről szól, melyhez a Deák tér, a Keleti vagy a Blaha lakói részben hasonlítanak, „a történetek és a szereplők változnak, a sémák ugyanazok", jelenti ki Pőcze a könyv elején. Az avatatlan szemnek fel nem tűnő részletekről van itt szó, ám nem csak a lokalitás szintjén (a szilvafa tövében lévő flakonok szertartásos funkcióján vagy a Princess pékség kiugróján való kincsrejtegetésen túl), hiszen Flóra szemüvegén keresztül a már-már érinthetetlenekként kezelt társadalmi kaszt olyan szokásaira is felfigyelhetünk, melyeket a könnyen ítélő kevésbé gondolna a hajléktalanokról.
A Moszkva tér mini állammá növekedését bizonyítja a tér különböző pontjainak tulajdonított jelentés. A bázist képviselő szilvafa árnyékot és olykor gyümölcsöt is ad, így körülötte mindig rend kell legyen, ellenkező esetben komoly büntetésre számíthat az, aki ott könnyít magán. A szinte matematikailag fölosztott terület (fa, kör, pálya, telefonfülke, szökőkút, Széna tér, szendvicsbár) minden része képvisel valamit, egy napszakot, évszakot, tiltást vagy szabadságot, a közösség életének zajlása egybemosódik a tér forgatagával.
A problémák elrendezése inkább a konfliktuskerülésre való törekvésben keresendő, fontos a folyamatos éberség, cél a nyugalom. A helyszínek feltérképezése után a szereplők zavaros személyiségébe kapunk bepillantást. „Hetekbe telt, mire megtudtam a rendes nevét" tudósít az elbeszélő többük kapcsán, ám a civilizációval való utolsó formális kapcsolat sem lesz különösebben érdekes. A társadalom alatti közösség szempontjából lényegtelen az igazi személyazonosság a vetítéseken túli, valódi értékeket kereső megfigyelő számára.
Az integráció egyébként hibátlan, az itthon eddig példátlan résztvevő megfigyelés módszerét alkalmazva Flóra szerves része lesz a csoportnak, egyértelmű érzelmi kötődését a tagokhoz intézett lírai, kurzívval szedett üzenetei támasztják alá. A megfigyelés ettől mégsem lesz pontatlan, pedig a fontos kérdések felvetése néhol zavarba ejtő válaszokat eredményez. A normán túli, mégis szilárd szabályok szerint működő közösségben ugyan mindennél fontosabb az anya tisztelete, ám a gátlástalanság és a morális korlátok hiánya formálta csoportra fokozottan igaz Hunter S. Thompson ítélete is: „túl bizarr, hogy éljen, túl ritka, hogy meghaljon." Épp ez az oka annak, hogy nehéz emberi kapcsolatot kialakítani a hajléktalanokkal, a bizalom egy kivételes formáját alkalmazva lehet csak felvértezni magunkat a tarháló-majomkodó-sztonduló vagy épp ijesztő antihősökkel szemben.
„Flórácska, nem kell mindenki bajával törődnöd, majd megoldják, ha akarják" – hangzik el egyikük szájából az élni és élni hagyni egyetemes parancsa, s ez a könnyedség az, amely sztoikus bölcseket farag a téren tarhálókból, akikkel beszédbe elegyedni nem nehéz, ám köztük maradni annál inkább, hisz a szervezet is kiveti magából az idegen testet, pláne a társadalmi periférián létezők a civilizáció képviselőjét.
Roki, Rasztás, Max, Tót és a többiek történetein keresztül az olvasó végigkövetheti a társasággal való közös nyelv megtalálását. Pőcze Flóra történetei nem csak hallucinálgatások a melegben, a fiatal társadalomkutató néhol naiv, de mindvégig élvezetes hangja bevezet minket egy olyan – a miénkkel párhuzamosan létező – világba, ahol az egyszer elveszített harmóniát próbálják visszaállítani egymást támogatva, s ahol ingyen ölelést kínálnak pár forintért.
Szerző: Lukács Barbara
