Massimo Gramellini: Álmodj szépeket, fordította: Matolcsi Balázs
Park Kiadó, 2014, 224 oldal
Massimo Gramellini önéletrajzi motívumokon alapuló regénye, az Álmodj szépeket, arról szól, hogyan dolgozza fel fokozatosan egy kisfiúként édesanyját elvesztő gyermek a nő halálát. Az érdekes alapötletből végül majdnem önsegítő könyv lett, amely hol keserédes, hol elgondolkodtató, de kifejezetten jónak nehezen titulálható.
Az Álmodj szépeket első, alig kétoldalas fejezete napjainkban játszódik. A tárgyilagos leírásból megtudjuk, hogy szerzőnk – akiről kiderül, hogy két felesége volt, és nem lett ügyvéd – minden évben kiviszi idős keresztanyját édesanyja sírjához, azonban ezúttal egy sorsdöntő bejelentésre kerül sor: az idős asszony a néhai mama legjobb barátnőjeként elárulja a férfinak, valójában hogyan is halt meg az édesanyja. Az in medias res felütést követően negyven évet ugrunk vissza az időben, és onnantól elevenedik meg a történet a szemünk előtt, hogy főhősünk kilencévesen elveszti édesanyját. A történet a naiv kisfiú szemével mutatja be a rideg valóságnak azon szegletét, amelybe környezete bepillantást enged neki. De sajnos ez a szemlélet a regényen tükröződve nem minden esetben olyan hatásos, mint ahogyan a szerző azt elképzelte, gyakran mosolyogjuk meg a gyermeki egyszerűséget. Éppúgy, mint azt is, ahogyan a kisfiú félig komolyan, félig elkeseredve azt reméli, egy nap édesanyja visszatér hozzá, alászállva a fellegekből, akár egy angyal, vagy jóságos tündér. Ez a kép is azt hivatott érzékeltetni, hogy a haláluk után után mennyire változik szeretteink megítélése, hogyan lesznek mitikus alakokká emlékeinkben. A gyász második fázisában már dühös édesanyjára, aki elhagyta, hiszen a halált választotta helyette, még akkor is, ha nem önkezével vetett véget életének, hanem betegség végzett vele.
Ezen a ponton indul meg egy olyan kemény változás a kis Massimo életében, amely ellen képtelen bármit is tenni. Számára nincs többé Isten, hiszen Istennek tekinthető-e az, aki elveszi egy gyermek gondoskodó édesanyját és egy férfi szerető feleségét? Érdemes-e tanulnia, amikor nincs senki, aki megdicsérje a jó jegyekért? Vajon van-e bárki a földön, aki szereti és elfogadja őt? Ilyen és ehhez hasonló velős kérdéseken rágódik főhősünk, amint fokozatosan cseperedik fel az édesanya sugározta melegség nélkül. Hiába kap külső segítséget, még az egyetemi tanulmányai, az újságírói sikerei és az oldalán kikötött szép fiatal lányok sem képesek pótolni azt, amit édesanyja magával vitt fiából a sírba. Az űr továbbra is tátong, valami végérvényesen megbomlott Massimo lelkében – így, az örömérzet jelentős csökkenésével pedig képtelen teljes ember módjára élvezni életét. Dráma ide vagy oda, Gramellininek nem sikerül megszerettetnie velünk szorongó, mindig mélabús fiatal énjét, mindaddig, míg egy napon képes lesz átlépni önnön határait is ahhoz, hogy végleg feldolgozza a poszttraumás stressz betegségét. Onnantól kezdve azonban mi is átértékeljük a férfi korábbi szélmalomharcát betegsége ellen, és az egyetlen csavar miatt még némiképpen fel is ráz minket ez a valamelyest didaktikus regény, amelynek titka őszinteségében rejlik. Az önanalízis végére nem csak Massimo megy keresztül változáson, az eddig visszafogott érzelmeket kiváltó sorok után keményebb dráma bontakozódik ki, amely kétségkívül könnyet csal az olvasó szemébe.
Massimo Gramellini Álmodj szépeket című regényének hasábjain egy olyan férfi önmustrálgatása elevenedik meg, aki hazugságban élte teljes életét. Elhitette magával azt, amit akart, ahelyett, hogy elszánta volna magát arra, hogy megtudja, amit eddig sűrű homály fedett édesanyja múltjából. „Meghalni semmi; de borzasztó nem élni” – jön rá főhősünk is A nyomorultak haldokló Jean Valjeanjától kölcsönvett idézettel. Megfogadva az élettanácsot, zöld utat ad az igazságnak, azonban a cselekmény végére felgyorsuló történet hiába szép, hiába megható, összességében csak sajnáljuk az olaszokat, amiért náluk ez az a könyv, ami több mint egymilliós példányszámban kelt el. Azt azonban értékeljük, hogy a mindenekfelett álló olasz mama előtt tiszteleg, még akkor, ha egy ilyen történetet Alice Munro szebben tudott volna ábrázolni.
Szerző: Mészáros Márton
