Minimum 3D-s élmény

m.anna | 2012. május 22. |

B+

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret,
Fordította: Dunajcsik Mátyás,
 Libri Kiadó, Budapest, 2012, 3990 Ft.
 
Egészen meglepő eredmények születtek az ez évi Oscar-díjátadón: nem csak unalmas és kiszámítható filmek nyertek unalmasan és kiszámíthatóan, hanem néhány friss és kedves, életszagú finomság is. Ilyen nagy öröm volt a Némafilmes mindent elsöprő sikere, és a Scorsese-féle Leleményes Hugóé is, bár utóbbi 11 jelöléséből sajnos csak a kevésbé fontos (főként technikai) díjakat hozta el. A két film azonban, bár műfaját, kinézetét, és célközönségét tekintve is különböző, mégis hasonló szándékkal, azonos lelkesedéssel született: a 21. század művészei tisztelettel adóznak a némafilmes korszak alkotói, a nagy elődök képzeletvilága és fantáziája előtt, amely a számunkra már avíttnak és időnként kifejezetten mulatságosnak tűnő technikát tartalommal töltötte meg.
 
Scorsese filmje azonban nem csak egy családi film, hanem egy könyv adaptációja is: Brian Selznick képeskönyv-regényének gyöngyvászonra álmodott változata. A film igen jó lett, érdemes megismerkedni vele, azonban nem pótolja (nem is kívánja pótolni) az egyedi könyv nyújtotta élményt. A Leleményes Hugo Cabret ugyanis egy egészen különleges valami, egy könyv, amely regény, de mégsem az, képeskönyv, de mégsem az, varázslatnak viszont egészen biztosan varázslat. Töredelmesen be fogom vallani, hogy én annyira mégsem varázslódtam el a Hugótól, és ennek a pontos diagnózisát is tudom: szövegínyenc vagyok, egy igazi régimódi figura, aki a tökéletesre csiszolt mondatoktól és pontosan elhelyezett jelzőktől kap tenyérizzadást, légszomjat és heves szívdobogást. De tudok egy csomó mindent a Z-generációról, elvégre a szemem láttára nőttek fel, rázták le a se fenekükről a tojáshéjat, és vetették bele magukat az internetbe, a plazmatévébe, meg a digitáliába. Nagyra értékelem tehát a szándékot, hogy valamilyen módon megszólítsuk, visszacsalogassuk őket ehhez az ósdi médiához, a könyvhöz, amely nem webkettes, nem lehet lájkolni, és csak akkor lesz 3D-s, ha nagyon komoly erőfeszítéseket
tesz érte a felhasználó. Brian Selznick abban segít, hogy ezek az erőfeszítések, ha lehetséges, ne legyenek olyan vészesen komolyak.
 
Az illusztrátor-író masszív, majdnem hatszáz oldalas könyvre inkább hasonlít művészeti albumra, mint regényre. A történet nem hosszabb egy terjedelmes novellánál, a kötet nagy részét a fekete-fehér grafikák teszik ki, amelyek nemcsak kísérői a szövegnek, hanem sokszor átveszik a mesélő szerepét is. A történet maga olyan egyszerű és könnyen követhető, hogy az olvasó egy idő után biztosra veszi: Hugo történetében a betűk a képek mankói, és nem fordítva. A leleményes Hugo nem kevésbé leleményes apukája egy valódi némafilmet ad a kezünkbe, a némafilmekre hajazó arányokkal: ez talán nem tetszik a klasszikus szövegekhez szokott olvasóknak, azonban egy olyan kiskamasznak, aki sosem olvasott mást a kötelezőkön kívül (vagy azokat sem), és kifejezetten nehezére esik hosszabb időn keresztül odafigyelni valamire, nagy segítség lehet.
 
A Hugo némafilmes áthallásai persze nemcsak a könyv formájában mutatkoznak meg: maga a történet is a film aranykorának nagy alkotójáról, a mozi egy varázslójáról, George Melies-ről szól. A kis Hugo, aki édesapja halála után részeges nagybátyjához kerül, megszállottjává lesz egy csodálatos szerkezetnek, egy elromlott automatának. Ha ki tudná javítani, biztosan üzenetet kapna, talán pont az édesapjától, aki megtalálta a gépembert a múzeum padlásán. Azonban a nagybátyja eltűnik, az apa jegyzeteit elveszi tőle egy mogorva öregember, megsérti a kezét, amivel az párizsi állomás óráit karban tudná tartani, elkerülve a lebukás és a kilakoltatás veszélyét. Úgy tűnik, minden rosszra fordul, de persze Hugo világa, akárcsak a miénk, tele van kedves és segítőkész emberekkel, és csodálatos véletlenekkel is. Hugo Cabret-vel érdemes megismerkedni, de ne olyasfajta olvasmányélményt várjunk tőle, mint egy hasonló vastagságú könyvtől, sőt ne is olvasmányélményt várjunk tőle. Ha be lehetne sorolni, a leleményes Hugo valódi filmélményt ad, kinek-kinek a belső mozijában, amely szerencsére nem fekete-fehér, nem néma, és minimum 3D-s.