Mindig van egy rohadt szellem, mi?

.konyvesblog. | 2016. április 28. |

Első regénye, az 1992-es Ördögöd van! megjelenése óta Christopher Moore szüntelenül ontja magából az alpári poénokban dúskáló, abszurd és szexuálisan túlfűtött karaktereket felvonultató, az emelkedett és a trágár nyelvhasználatot bravúrosan ötvöző történeteit, melyek sorából az eredetileg 2009-ben megjelent Bolond sem lóg ki. A regény a Lear király parafrázisaként egy általánosan ismert történetet dolgoz fel, így a szöveg narratív struktúrái közül a hangsúly a tényleges cselekményről sokkal inkább a karakterek kidolgozására, az elbeszélői hang konstruáltságára és a történetmondás időkezelésére helyeződik.

Christopher Moore: Bolond

Fordította: Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2015, 288 oldal, 3280 HUF

 

A történet narrátora Tarsoly, Cordelia királylány udvari bolondja, az egyetlen ember a királyságban, aki a legmélyebb szeretet kifejezéseként leribancozza az úrnőjét, fikás fattyúnak titulálja Gloster gróf törvénytelen fiát, és akinek Cornwall herceg szent ígéretet tesz, hogy a beleit a csillárra fogja felkötni. Amikor azonban Lear király feldarabolja az országát, és a belviszályok kis híján romba döntik a birodalmat, Tarsoly lesz az, aki éles eszét a jó ügy szolgálatába állítva Nyáladzóval, a félkegyelmű bolondtanonccal és az őszintesége miatt a király kegyeiből kiesett, mégis a végletekig hűséges Kent gróffal az oldalán vakmerő és veszélyes tervet sző Britannia megmentésére.

Ahogyan Christopher Moore fogalmaz a regény Te pimasz tökfej című utószavában, az egész könyve egy nagy anakronizmus, naná. Az Erzsébet-kori angolnak, a brit szlengnek és a szerző saját amerikai „hadovájának” kereszteződéséből létrehozott hibrid nyelv, amellyel Tarsoly úgy játszik, mint macska az egérrel, biztosítja a szöveg fő humorforrását. A vulgáris nyelvhasználat, amely, ha a helyzet úgy kívánja, a legtermészetesebb módon vált emelkedett, rendkívül választékos stílusra, olyanfajta jellemzője a szöveg nyelvezetét uraló kettősségnek, amely még a földrajzi elnevezésekben is visszaköszön. Annak érdekében, hogy egy minden tekintetben konzisztens világot hozzon létre, Moore-nak arra is volt gondja, hogy az olyan jól ismert és a valóságban is létező helységek mellé, mint amilyen London, York vagy Edinburgh, feltegye mitikus világa képzeletbeli térképére Kutyasmaci, Farontúrom és Töcskölés-a-Kukacfejen településeit is. Mindezek után már egészen természetesnek hat, hogy a Goneril kastélyának otthont adó Albany London térségéből Skóciába költözött, hogy egy köpésnyire lehessen a Nagy Birnami erdőtől, amelyben a Macbeth boszorkányai, Petrezselyem, Rozmaring és Zsálya vertek tanyát, akiknek az események alakulásában betöltött szerepe a görög mitológiából ismert párkákéhoz hasonlítható.

Kapcsolódó cikk:

Egy kanos behemót, egy lezüllött lovag és az udvar legfőbb bolondja menti meg Lear királyt (részlet)

Ahol a tragédia műfaji keretei határvonalat húznak, ott a regény kiteljesedhet, ezt a lehetőséget pedig Moore szövege maximálisan kiaknázza: a legapróbb részletekig kidolgozott, meglepően komplex karaktereknek köszönhető, hogy a Bolond sokkal több egy provokatív, de magára hagyva mégis céltalannak tűnő nyelvgyakorlatnál. A bulimiás Kóstoló, a feminista Cordelia, a szépségével manipuláló Regan és az öregkorára szadista vadállatból zsarnok vénemberré szelídült Lear mellett kétségtelenül a címszereplő Tarsoly a történet legárnyaltabb figurája. Tarsoly, a Fekete Bolond, aki a kolostorban töltött gyermekkori évei alatt a cseppet sem szűzies, befalazott remetenőtől tanulta meg a szórakoztatás és a csábítás művészetét, és aki az események előrehaladtával egyre többet tud meg valódi származásáról, egyszerre késztet mélyről feltörő nevetésekre és esetenként őszinte felháborodásra is.

Annak ellenére, hogy a Bolond a Lear király átirata, amelynek fejezetekre tagolt felvonásait a shakespeare-i műből vett idézetek nyitják, Moore óva inti az olvasót a két szöveg párhuzamos olvasásától és mindenfajta összehasonlítástól. Mint mondja, nem számít, hogy az ember miről akar írni, mert bármi legyen is az, azt a jó öreg Will már megírta sokkal elegánsabban, líraibban, ráadásul jambikus pentameterben négyszáz éve. Maga a Bolond is sokkal inkább a szerző brit komédia iránti tiszteletéből, mint a nagy mester előtti főhajtás okán készült el, így a célja sem a parolázás, hanem a szórakoztatás, ezt a feladatát pedig teljes mértékben teljesíti.

Szerző: Moller Barbara

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél