Mindenkinek van egy meséje, avagy a multikulturalizmus diadaléneke

p.e | 2009. február 25. |

A
Salman Rushdie: A firenzei varázslónő, fordította: Greskovits Endre, Ulpius-ház Kiadó. 2008. 381 oldal, 3999 Ft

 


A firenzei varázslónő egy olyan mérhetetlenül sűrű szöveg, hogy nekem nem is ment le egy nyeletre. Mert azon túl, hogy a regény hemzseg a történelmi utalásoktól, Rushdie még meg is fejelte egy jó adag multikulturalizmussal is. És nem csak a cselekményvezetésre kell gondolni, hanem arra is, ahogyan az író kelet és nyugat irodalmi hagyományait ötvözi.

Az alapszituáció egy amolyan ezeregyéjszakai kerettörténetbe lett ágyazva: egy idegen érkezik nyugatról a nagymogul udvarába, aki azt állítja magáról, hogy vérségi kapcsolat fűzi az uralkodóhoz. A magát Mogor dell' Amore-nak nevező férfi pedig elkezd mesélni, hogy mentse az életét. A történet előrehaladtával azonban kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó. Minden egyes történet újabb szálat nyit, és mindegyikből újabb mese fakad, míg fel nem tárul előttünk az elfeledett Kara Köz hercegnő élete. A hercegnő nevét saját bátyja töröltette ki a kollektív emlékezetből, miután a lány egy külhoni szerelméért képes volt megtagadni a gyökereit. Azon túl, hogy a mesélő, személyes érintettségéből kifolyólag nem kívülről, egy nonreflektív állásból beszél, hanem benne áll a történetben, még képes a hallgatóságot is teljesen bevonni. Így az elbeszélés már nemcsak a hercegnőről szól, hanem mindenkiről, aki a történetet hallgatja vagy akár csak tudomást szerez róla. Az idegen kezében a mese már nemcsak egy egyszerű eszköz, hanem identitásteremtő céllá válik. Kara Köz alakja lassan az emberi preferenciák olvasztótégelyévé avanzsál.

Olvass bele a könyvbe itt!
Rushdie a Könyvesblognak a Firenzei Varázslónőről
Interjú Rushdie fordítójával, Greskovits Endrével
 

A hindu orvoslás hagyománya idéződik meg, melynek során a történeteket meditációs célzattal, annak reményében mesélték, hogy segítségével a beteg rátalál a gyógyulásra és a saját valódi énjéhez vezető útra. Kara Köz története is hasonló funkcióval bír: az idegen felbukkanásakor a nagymogul feje nem csak az utódlás kérdése miatt fő, de saját személyével, sőt az egész világrenddel kapcsolatban is kétségek gyötrik. Akbar szíve szerint lerakná a fegyvert és India első nagy szekularistájává válna, akinek leghőbb vágya, hogy önmagáról egyes szám első személyben beszélhessen, miközben egy multikulturális világról álmodozik. Akbar ugyan megteremtette azt a képzeletbeli nőt, akiről azt hitte hogy oldalán majd lehetségessé válhatnak az álmai, de csalódnia kell, mert Dzsódhá tünékeny alakja túl gyengének bizonyul. Kara Köz lesz az a - mérték után készült - Rushdie-hős, aki a keleti és nyugati kultúrát összekötő híddá válik. A "Ki vagyok én?" kérdésére az ő története hozza el a választ, és nemcsak az uralkodónak, hanem az idegennek is, akinek alakja mögött nem is áll más csak egy halom kibogozásra váró, homályos történet.

Az identitás kérdése azonban nemcsak individuális síkon jelenik meg a regényben, hanem szükségszerűen a csoport vonatkozásában is. Nem is lehet meglepő, hogy Rushdie Firenzéjében és az általa megalkotott Fatehpur Sikriben is oly problematikussá válik az egyes identitásának közösség általi elismerése. Azon túl, hogy - egy idegennek hála - a hercegnő története újra a kultúra részévé válik és ezáltal a csoportidentitás is újradefiniálódik, Rushdie idegenbe szakadt hőseinek még a - globalizálódó világunkban oly sürgetővé vált - multikulturalizmus árnyoldalaival is szembe kell nézniük.

Némi aggodalommal töltött el, hogy Rushdie hősei oly előszeretettel helyezték a hangsúlyt inkább az emberi jellem hasonló vonásaira, mintsem a kultúrákat elválasztó különbözőségekre, hogy attól féltem, a regény a naiv "egyenlősdiség" ideológiai csapdájába fog esni. Szerencsére Rushdie mindig jókor mentett és egy jó adag kölcsönös gyanakvással, bizalmatlansággal és félreértéssel tűzdelte meg a szöveget, biztosítandó az olvasót, hogy az együttélés korántsem lehet problémamentes ott, ahol különböző kultúrák találkoznak.

A szöveg tömörsége számtalan olvasatra nyújt lehetőséget, találja meg mindenki a sajátját, csak vigyázzon, hogy el ne nyelje a rengeteg történet, mert itt minden szereplőnek jut legalább egy. Vannak akik a túlélésért mesélnek, van aki azért él, hogy kizárólag másnak a történeteit mesélje, de neki ne legyen sajátja, van aki képzeletbeli alakot teremt maga mellé, és van aki önszántából hagyja ott a valóságot, hogy ő maga váljon fiktív személlyé. Egy azonban közös, minden esetben az elbeszélés válik a különböző kultúrákat, a valóságot és a fikciót, az életet és az elmúlást összefűzi kötelékké.