A.J. Kazinski: Álom és halál
Animus Kiadó, 2013, 3052 Ft
B+
Első mondat: Beállt a halál.
„Ha leugrik, maga után ugrom.” Mondja Niels Bentzon túsztárgyaló egy fiatal, meztelen, magánkívüli állapotban lévő lánynak, aki egy híd tetejéről készül a mélybe vetni magát. A lány ugrik. Bentzon nem. Pedig ígérete nem volt teljesen üres. Bentzonnak, skandináv krimihőshöz méltón, megvannak a maga problémái, és az élet elől való végső menekülés gondolata egyáltalán nem taszító a számára. Viszont a lány öngyilkossága után szagot fog – valami nem stimmel. Úgy tűnik neki, hogy a lány nem egyszerűen az élet, hanem konkrétan valaki elől menekült a halálba, és valóban: hamarosan kiderül, hogy öngyilkossága előtt nem sokkal bedrogozták, vízbe fojtották, és újraélesztették. Bentzont kísérti az eset, kísérti a lánynak tett, be nem váltott ígérete, és élni is alig akarva, mégis makacsul, önfejűen a rejtélyes gyilkos nyomába ered.
Az Álom és halál az A. J. Kazinski álnév mögött lapuló filmes duó, Anders Ronnow Klarlund rendező és Jacob Winreich forgatókönyvíró második regénye, ami folytatja az elsőben megismert Bentzon és (immár) felesége, Hanna Lund történetét (de egyébként egyáltalán nem kell a könyv élvezetéhez az előző ismerete). A középpontban a halál áll: a szereplők kihívják, kacérkodnak vele, a rejtélyeit kutatják, másokra kényszerítik, és belevetik magukat. A titokzatos gyilkos a halál utáni „életről” akar valamilyen információkat szerezni, ezért rabol el embereket, öli meg, majd pedig éleszti újra őket. A terhes Hanna, mentális betegsége, és előző gyermeke öngyilkossága miatt a benne növekvő ikreket készül halálra ítélni, egy pszichiátriai intézetben lévő kislány pedig anyja brutális meggyilkolása óta (aminek szemtanúja volt) egyetlen szót sem hajlandó szólni.
Mint a skandináv krimikben általában, a dráma, a karakterek saját, egyéni pokla, az abból való kiútkeresés, és az abból fakadó depresszió legalább olyan fontos, mint a gyilkos kilétével kapcsolatos nyomozás, és az írópáros ebben a második regényében nagyon szépen egyensúlyozza ki ezeket az elemeket. A gyilkos félúton, teljesen váratlanul, és mintegy mellékesen lepleződik le (egyelőre csak) az olvasó előtt, ekkor a fősodorhoz addig látszólag nem kapcsolódó szálak összeérnek, és a whodunit egy sokkal mélyebb, komplexebb, sőt, filozofikusabb halál- és traumavizsgálattá transzformálódik, miközben maximálisan megmarad a tettes utáni (és immár az idővel szembeni) hajsza feszültsége.
Az Álom és halál profin, mértékletesen, izgalmasan megírt könyv, remek ötletekkel és helyszínekkel, nagyszerűen kitalált karakterekkel (még a mellékalakok is emlékezetesek, mint Bentzon mogorva kollégája, Leon), nyomasztó hangulattal, folyamatosan jelen lévő fájdalommal, kétséggel és gyarló emberséggel – tény, hogy nem kifejezetten szívderítő, de hát ennek az alzsánernek nem is ez a célja, és a katartikus befejezés mindenesetre nem marad el. Ugyan jobban örültem volna, ha a regény misztikus vonulata (lélek, halál utáni élet) kérdőjelek között marad, de úgy látszik, Klarlundnak és Winreich-nek fontos ez a téma (már az előző könyvükben is hangsúlyos volt), és ezenkívül akkor sem tudnék belekötni az Álom és halálba, ha fizetnének érte.
