Andrzej Stasiuk: Kilenc,
ford. Körner GáborMagvető, 2009. 328 oldal, 2990 Ft.
Egy recenzió címadásakor számos olyan szempontot illik figyelembe venni, amelyek nem feltétlenül kedveznek a szöveg integritásának. Az eladhatóság és az összegzés igénye esetenként felülírhatják a bíráló állításait, és ilyenkor könnyen elvész az önkényes következtetésekben rejlő határozottság. Magyarán, a – hangzatos – cím kibillentheti a kritikát kényes egyensúlyából, hogy önálló szövegegységként foglalja össze a vizsgált alkotást. Szerencsés esetben, ez a rezümé oly annyira egybevág mindkét szöveggel (a művel és a kritikával), hogy jelenléte nem okoz különösebb fennakadást: nem kérdőjelezi meg az elemzési szempontokat, és nem hitelteleníti el a kritikus véleményét. Andrzej Stasiuk regényének elemzése közben egyetlen rövid mondat járt a fejemben: „Mindenből árad a hullaszag”. Erre a rezignált kijelentésre a szöveg első harmadának végén, egy szenvtelen párbeszéd olvasásakor találtam rá, és attól kezdve meghatározta a mű befogadását és értékelését egyaránt. Nem feltétlenül kedvező vagy figyelemfelkeltő cím, ráadásul veszélyesen leegyszerűsíti a regény értelmezését, mégis olyan hatásosan sűríti össze a szöveg homogén világát, hogy kihagyhatatlannak tűnik.
A Kilenc a rendszerváltás utáni rendszer-telenség elemeiből építkezik. Az elbeszélő a biztonságot adó elnyomás hiányát a társadalom és az egyén értékrendjének átalakulásában (felbomlásában) ragadja meg: egy olyan viszonyítási pontok nélküli világba helyezi hőseit, amelyben a korábbi ideológiai korlátozások helyét nem az erkölcsi kötelesség, hanem a teljesítménykényszer, a „mindent lehet” elve veszi át. A regényben felbukkanó figurák a harmincas éveik végén vagy a húszas éveik elején járnak, ennek megfelelően vagy a tabuk iránti nosztalgia (azaz a szabályok minél elegánsabb áthágásának történetei) hajtja őket, vagy az a naiv rácsodálkozás, amely az ismeretek teljes hiányából ered. Előbbiek számára a vállalkozás az egyetlen olyan létezési módot képviseli, amelyben az átkosból örökölt reflexeik segítségével boldogulhatnak valahogyan, utóbbiak pedig üres bábokként követik őket, vagyis tökéletesen kiszolgáltatják magukat az élet hamis császárainak. Viszonyaik ennek köszönhetően sematikusak és kiszámíthatók: a férfiak erősnek mutatkoznak, ám tele vannak kételyekkel, a nők (akik leginkább hamvas fiatal lányok) ellenben – egyetlen kivételtől eltekintve talán – gyengék és önállótlanok, hamar a szöveg perifériájára szorulnak. Ha pusztán a regény szociális konnotációit vizsgálnánk, különös tekintettel a nemi sztereotípiák szövegformáló erejére gyorsan a sarokba vághatnánk Stasiuk könyvét. Az előítéletek ugyanis a fantáziátlan cselekedeteken keresztül a narráció alapvető építőelemévé válnak, meghatározva a szereplők identitását és az események menetét. Szerencsére azonban még ezt a bosszantóan egysíkú szövegszintet is áthatja a bomlás eltéveszthetetlen bűze. A feltartóztathatatlanul rohanó idő ellenére a rothadás állapotszerűségében rekedt szereplők valódi funkciója a felbomlás folyamatának illusztrálása: jellemrajzuk, üzleteik és üzelmeik mind az állandósult pusztulás irányába mutatnak. Így a rendszer, vagyis annak a rendszerváltás óta – az elbeszélés jelenéig feltételezhetően – eltelt kilenc évben tapasztalt hiánya válik elsődlegessé a történések és hiteles karakterek kárára.
Eseménytelennek így sem nevezhető a Kilenc, a fordulatok alárendelt szerepe ugyanis csupán a szöveg egésze felől látványos, az epizódok önmagukban változatosak. Ám az elvarratlan szálak és a főhős, Paweł központi elbeszélésének visszafordíthatatlan felbomlása megakadályozzák, hogy a részleteikben izgalmas sztorik egységes történetté álljanak össze. Olvasóként így kénytelenek vagyunk beletörődni a töredezett narrációba, amely nemcsak nehézkessé teszi a szöveget, de sokszor a krimiszüzséből következő feszültséget is feloldja. Tar Sándor Szürke galambjában találkoztam hasonló narratív szerkezettel, de míg ott a végkifejlethez közelítve a fragmentált epizódok felerősítették egymás hatását, fokozva az izgalmakat, addig a Kilenc esetében a váltásoknak köszönhetően megtörik a cselekmények kontinuitása. Ez különösen azon részek kapcsán szembetűnő, ahol az egymást keresztező történések funkcióját éppen a kihagyás, a megoldást a következő szövegegységbe távolító elbeszélői gesztus határozza meg. Hiszen a feszültség ily módon csupán az epizódokban meg nem jelenített eseményekkel tartható fenn, ám a széttördelt narráció végső soron pont ez ellen dolgozik. Vagyis a Kilenc elbeszélői stratégiája a meg nem nevezett részletek kohéziójára épít, ám ezek a folyamatosan eltolt, azaz állandó kihagyásban lévő elemek oly annyira megakasztják a történetet, hogy képtelenség egységes elbeszélésként olvasni a regényt. A szöveg egésze a részletek felől, a különálló epizódok pedig a történet egységének irányából tűnik fölöttébb erőtlennek.
A (krimiszerű) narráció gyengeségeit magyarázhatja valamelyest az az olvasási mód, amelyben Andrzej Stasiuk regényét az időtlenség, a bomlás állapotának dokumentumaként értelmezzük. Ha az ideológiai, politikai és erkölcsi látlelet a társadalom egy szűk szeletének küzdelmeiben artikulálódik, akkor az események valóban háttérbe szorulhatnak, és a befogadó számára a múló idő és a változatlanság közti feszültség válik kulcsfontosságúvá. Ebbe, a narratív technikát figyelembe véve, nem nagyon lehet belekötni. Mégis, a mindent és mindenkit elnyelő posztkommunista posvány olyan homogén környezetet teremt, amelyben az olvasói pozíciók a rezignált tudomásul vételre korlátozódnak, vagyis az unalom újabb, lényegesen szofisztikáltabb szintre emelkedik. Hiszen a beletörődésen kívül a szöveg minden feladatot magára vállal, ezzel pedig mind a bűnügyi történetek lényegét jelentő befogadói szerepkört (nyomozást), mind az időt tematizáló, kvázi esszéisztikus, gondolati munkák alapvető olvasói hozzájárulást ellehetetleníti. Valóban mindenből hullaszag árad, és az ily módon élettelenné váló retorikai eszközök a politikai, társadalmi referenciák ellenére is meglehetősen egysíkúvá teszik a Kilencet.
