Joshua Ferris: Aztán eljött a vég
Konkrét Könyvek, 2009, 456 oldal, 3499 Ft.
B
Azóta el akartam olvasni ezt a könyvet, hogy Nick Hornby Vájtfülűek brancsában találkoztam vele (úristen, még mindig megszédülök egy kicsit ettől a címtől, Hornby sokmindent érdemel, de ezt nem). Ott Hornby csupa jót mond a könyvről, de ami miatt különösen érdekelt, az az érdekesség volt, hogy többes szám első személyben íródott. Ez ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában, a kísérlet az elbeszélői nézőponttal egészen jól működik, és annak ellenére, hogy az eszköz nagyon didaktikus - igen, értjük, a vállalat elnyomja az egyéniséget, mindannyian a nagy kapitalista taposómalomban senyvedünk stb. - egyáltalán nem zavaró vagy nehézkes, sőt végig szórakoztató tud maradni. Furcsa különben, hogy a könyv legfontosabb jellemzőjét, azaz a többes szám első személyt pont a címből ölték ki a magyar kiadásban, de biztos megvolt rá a jó okuk.
A regény a nagy internetbumm utáni recesszióban játszódik egy chicagói reklámügynökségen. Leépítésekre van szükség, nincs megbízás, csak egy karitatív, egyébként megoldhatatlannak bizonyuló feladatot kapnak (mellrákellenes kampány, illetve hogy hogyan lehet felvidítani a mellrákosokat), és mindenki aggódik a munkájáért. Ebből persze még nehéz olyan könyvet írni, amit végig is lehet olvasni, ezért Ferris egy-két izgalmasabb, rejtélyes, sőt drámai történetszállal is operál. Ez persze pont hogy gyengíti az eredeti felvetést – szürke, corporate futószalag az élet –, de a könyvnek csak jót tesz. Persze hamar rájöhetünk, hogy a háttér, azaz a reklámügynökség egyáltalán nem fontos, mindannyiunk életéről szól a könyv, ami így szörnyen szájbarágósan hangzik, de olvasás közben mégis működik a dolog, nem véletlen, hogy Ferris ezzel a 2007-es első (és azóta is egyetlen) regényével világhírre tudott szert tenni. A kritikák általában szatírának vagy humoros könyvnek mondják a regényt, és valóban van benne humor, de hiba lenne ennyivel elintézni: nem hiányoznak az együttérzéssel felrajzolt emberi sorsok, tragédiák sem.
Néha már azt érzem, hogy egy kis Leiter Jakab-fiókintézetet nyitok itt a blogban, de sajnos muszáj: a fordításba itt is becsúsztak hibák, néhány nagyon fájdalmas is, de ezeket ne bolygassuk. Nagyon zavaró viszont a sokszor emlegetett "spanyolséta", hogy ti. spanyolsétára vitték valamelyiküket, ami egy magyarban nem, angolban viszont létező szólás arra, hogy kirúgnak valakit. Sajnálom, mert a fordítás egyébként gördülékeny.
