Első mondat: "2006. augusztus 28-án a hønefossi Ringerike Kórház szülészeti osztályán egy kislány látta meg a napvilágot."
Északon már régóta rosszul mennek a dolgok, az idill látszata is régesrég semmivé hamvadt. A törvény őrei naponta szembesülnek a külső-belső nyomorral, őket még inkább nyakon csapkodja a társadalmi hidegzuhany. Hogy elviseljék a körülöttük folyó borzalmakat, májukat puffadtra isszák, vagy egyfolytában cigiznek, esetleg elmenekülnek az emberek közül, és magányukban készülnek lassú öngyilkosságra. Persze ha nem lennének képesek ideig-óráig megfékezni káros szenvedélyeiket, vagy ha valóban önszántukból jutnának át oda, ahonnan nem tér meg utazó, akkor nem lenne ügy, megtorlatlan maradna a sok hátborzongató bűntett. A Magányos utazó esetében például egy sorozatgyilkosság, melynek valóságos terepe még mindig az Egyesült Államok, de úgy tűnik, Arne Dahltól Jo Nesbøig minden skandináv krimiszerző meg van győződve róla, hogy a trend Európába gyűrűzése csak idő kérdése.
Persze Norvégia már évekkel ezelőtt elveszítette ártatlanságát. Anders Behring Breivik óta, ha elhangzik a tömeggyilkosság szó, a világ második számú nemzeteként jut eszünkbe a fjordjairól híres ország. Lehet, hogy erőltetett az összehasonlítás, lehet, hogy a párhuzam nem véletlen: Samuel Bjørk regényében a titokzatos sorozatgyilkos ugyanúgy gyerekeket öl, ahogy a hírhedt Breivik tette Utøya szigetén.
Samuel Bjørk: Magányos utazó
Fordította: Domsa Zsófia, Athenaeum Kiadó, 2014, 488 oldal, 2967 HUF
A módszer persze más, regényízű, és az áldozatok is fiatalabbak. A Magányos utazó kis közösségbe vezet bennünket, Hønefoss városába: a gyógyszer-túladagolással meggyilkolt hat év körüli kislányokat valaki iskolatáskájuknál fogva felakasztja a fákra, körmükbe számokat karcol, hogy jelezze, nem csupán egy áldozatról lesz szó. Az eseményekkel párhuzamosan az oslói szupernyomozó, Mia „Holdfény” Krüger egy távoli tengerparti házban vegetál, fehér csöndben, amit csak néha tör meg a sirályok vijjogása. Gyógyszerrel és töménytelen alkohollal igyekszik átkelni a másvilágra, hogy engedelmeskedjen drogtúladagolásban meghalt ikertestvére hívó szavának. Egykori főnöke, Holger Munch szinte az utolsó pillanatban cibálja vissza az életbe. Az élet persze a napi huszonnégy órás szolgálattal egyenlő, de a talpra állított Mia később arra is szakít időt, hogy rég látott barátnőjével a sárga földig leigya magát és önfeledten szidja a férfiakat. Márpedig aki erre képes, az talán mégis szeretne itt maradni egy darabig.
De vissza az ügyhöz. A hønefossi szülészeti osztályról hat évvel korábban nyomtalanul eltűnt egy csecsemő. Mia és Holger hamarosan arra a következtetésre jut, hogy a régi eset és a mostani gyilkosságok között szoros a kapcsolat. Folyik a nyomozás lelassuló, majd hirtelen meglóduló ritmusban, közben a regény egyre nagyobb területeket láttat a kisvárosi társadalomból: agymosott, vallási fanatikus fiatalembert, öregek otthonába zárt, a halál közelségétől már félholt idős embereket, pénztől megszédült kishalakat és igazi bűnözőket. És főleg gyerekeket, akiknek épp életkoruk kellene hogy ideális feltételeket nyújtson a nyugalomhoz és a babusgatáshoz, ehelyett meggyilkolják, éheztetik, terrorizálják őket. Gyerek nem mindenkinek való, és nem természet által vezérelt evidencia, hogy a szülő szeretni fogja: de az sem vezet jóra, ha valaki túlzottan vágyik saját magzatra, pedig úgy tetszik, az élet nem szándékozik ilyen ajándékot adni neki.
Nyomasztó és kegyetlen világ ez, ahol a pénz és az elhatalmasodó őrület az úr, a vallási téboly és a drog a menekülési lehetőség, az olvasó pedig boldog, ha legalább egy-egy épelméjű rendőr vagy pedagógus bukkan fel a regény lapjain, aki bántalmazás helyett inkább segíteni szeretne másokon.
Samuel Bjørk sokszereplős, több szálon futó és a regény végén összeépülő, vastag regényt írt. Talán túl vastagot. Néhány epizód teljesen felesleges, például nem világos, miért kellett az információkat a rendőrség elől elhallgató, majd mégis kiadó újságírókat beleszuszakolni a regénybe – talán valami személyes ügyről van szó? Ugyanez érvényes bizonyos szereplőkre, akik csak néhány oldal erejéig jelennek meg, aztán el is tűnnek a semmiben – se funkciójuk, se személyiségük. A néha szétfolyó szöveg viszont feszült és izgalmas történetet rejt, melybe a szerző belekódolta az új évezred erkölcsi kapaszkodókat vesztett emberének megannyi kínját-baját, és mely a végére olyan iramot vesz, hogy az olvasó inkább fennmarad hajnalig, de nem kapcsolja le az olvasólámpát.
