Kritika agave 2008 meyer

Szerelmes gazdatestek

m.anna | 2009. január 12. |

B-

Stephenie Meyer: A burok, Agave kiadó 2008, fordította Farkas Veronika, 515 oldal, 3490 Ft

Megszerettem ezt a zöldfülűt. Bárcsak nagyjából az ötödik könyvéig ne lett volna világhírű! Most aztán izgulhatunk, ellustul-e a hirtelen sikertől, vagy éppen több önkritikára és nagyobb fegyelemre serkenti. Mindkettő esélyes, mert eddigi (magyarul is megjelent) két regénye javuló tendenciát mutat. Stephenie Meyer még nem kiforrott író, viszont nagy reménység. Különös tehetség: ötletei nem különösebben újszerűek, ellenben remekül ért ahhoz, hogy elmesélje őket. A Burok például nyolc óra irodai munka, egy hosszú futóedzés, és egy kimerítő vacsora után is letehetetlen volt. Pedig 515 oldalról, és egy igazán rutinos scifi&fantasy-olvasóról beszélünk.

Maga a cselekmény valamikor a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, amikor a Földet megszállják az űrlények. Ezek a földönkívüliek csak a fejlett intelligenciával rendelkező bolygókat hódítják meg. Jobbára ellenállás nélkül, mert szinte lehetetlen védekezni ellenük. Valójában paraziták, az őslakosok testében élik tovább a saját boldog és kiteljesedett életüket. Nem ismerik a hamisságot, a hazugságot, a képmutatást; uralmuk alatt megszűnnek bolygónk rákfenéi, a háborúk, a szociális egyenlőtlenségek, az éhezés.

Mindez izgalmas, de nincs benne semmi különösebben újszerű, már-már klasszikus problémákról van szó. Nem kellenek ahhoz ufók, hogy tudjuk, milyen rosszak vagyunk , mennyire tönkretesszük a környezetünket, de mégis mennyire értékessé tesz minket a szabadságunk, az önállóságunk és az életre való törekvésünk. Hasonló története van a mozikban most futó új Keanu Reeves filmnek is: a különbség annyi a kettő között, hogy az És akkor megállt a Föld rossz, A burok viszont nem.

Azért jó példa a film, mert Keanu arcáról pont az hiányzik, ami Meyer könyvét megmenti: a hiteles érzelmek. A vázolt kerettörténeten belül ugyanis egy fiatal ellenállóra, jobban mondva a testben létezőkre koncentrálunk. Melanie az öngyilkosságot is vállalja, hogy önmaga maradhasson, de a megszállók „megmentik”, egy különösen tapasztalt Lelket ültetve belé. Nem számítanak viszont a lány akaraterejével: nem hajlandó feladni, így a két tudat hamarosan kénytelen hozzászokni a gondolathoz, hogy egy testet birtokolnak. A Vándor nevezetű Lélek először szinte teljesen behódol a gazdatest identitásának, annyira lenyűgözi a lány eddigi élete, személyisége, emlékei. Elindulnak, hogy megkeressék azokat az embereket, akik fontosak voltak az életében (életükben), Melanie szerelmét és kisöccsét. Amint azonban megtalálja a túlélők közösségét, a Vándor hamarosan saját magát is jobban megismeri. Hamarosan már nem elégszik a kölcsönkapott emlékekkel és érzelmekkel: önnön jogon kíván a közösség tagja lenni.

Sajnos Meyer még nem biztos magában, a regény tele van hibákkal. Olyan üresjáratokat futtat plusz száz vagy ötven oldal miatt, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz az olvasónak. A borítékolhatóan derűlátó befejezés még nem venné el a kedvemet a könyvtől- Meyer ponyvája lehetne élvezhető, azzal a nyilvánvalóan abszurd ötlettel együtt is, hogy az emberiség alapvetően jóindulatú. A döcögése viszont nagyon zavar. Remélem, az írónő következő érzékeny, fiatal hősnőjének világmentő kalandjai jobban lekötnek majd.