Sopotnik Zoltán: Saját perzsaLibri Könyvkiadó, 196 oldal, 2012, 1692 HUF
Ha verseskötetet vesz kézbe az ember, akkor felcsapja valahol és választ, verscím, esetleg hossz alapján. Ha tetszetős a szöveg, akkor átpörgeti a lapokat, bele-beleolvas, átlapoz, meg-megáll, elmerül a lírai kaland–játék-kockázatban. Sopotnik Zoltán új kötetéhez nem érdemes így közelíteni, jobb ötlet az első oldalon elkezdeni és az utolsón befejezni.
A kötet versei és ciklusai összefüggnek, visszatérő motívumaiból egymásra rétegződnek, majd rendszerbe állnak össze, végül magán-mítoszt teremtenek. A szövegek egymásra felelgetnek, így az értelmezéshez nagy segítséget nyújt a lineáris olvasás. Szép fokozatosan bomlanak ki a balladai félhomályból a szerző életének momentumai, a szürreális képekből néha a valóság sejlik fel. Alanyi költészet ez, sőt, a szerző önéletrajzot ír, de ugyanakkor el is rejti magát, a szöveg össze nem álló fragmentumaiból lesz egységes egész, vagy épp fordítva, az összeillő puzzle-darabkákból végül nem lehet összerakni a kész képet. Feldereng a migrénnel küzdő költő képe, gyerekkora, a halott baráté, a családból kiszakított beteg és nem sokkal később meghalt ikertestvér, a családi legendárium kis szeletei, egy üvegfúvógyár és a kolónia mágikus, mégis profán epizódjai, de nyitva marad a kérdés, hogy ezekből mennyi a valóság és mennyi a fantázia.
Átgondolt a szerkesztés: négy ciklus, középen egy rendhagyó prózai betét. Az első ciklus (Fejfájós park) intróként funkcionál: lassú ereszkedés a költő szürreális fantáziájába. A nyitóvers (Kamra) első („Letisztogatja magában a rendet./ Ameddig a szem ellát befelé, / poros a kamra.”) és utolsó versszaka („Felkapcsolja a sáros villanyt, / pont a nappali alatt. Elkezd / végre beszélgetni magával.”) vonatkozik a kötet egészére is: ahogy Sopotnik szisztematikusan tisztogatja le gondolatait, szedi sorokba és veti őket papírra, úgy oszlik fel a homály a versekről, ahogy hatolunk beljebb a könyv mélyére. A kezdeti, elidegenítő E/3-ból fokozatosan lesz E/1, a narrátori nézőpont változása egyre közelebb visz a vers alanyához, míg végül a költő végül magába beszél, önmagáról. Az olvasó pedig szemtanúja lehet, ahogy plasztikusan elárasztják a műveket a saját magukba visszaforduló versképek arról, hogyan keletkeznek a versek, pl. a Fokhagyma címűben: Átengedi magán/ az őszi fényt, hogy fel- / villantson pár odvas / történetet és mocskosat. / Ilyenkor a legszebb: / párolognak a földből / a gondolatok. / Mind az enyém. Az egész ciklust (sőt, a könyv többi részén is fel-feltűnő) következetesen végig kísérő kert-metaforát a ciklus majd minden versében előveszi a költő: az elolvasott könyveit elássa a kertben, majd történetek, növények sarjadnak ki a földből, de van, hogy egy pap vagy egy kutya támad fel belőle.
A kötet közepén található a Lassú társas címre hallgató kisregény / lazán kapcsolódó novellafüzér, amely az egész mű kulcsául szolgál. Lírai mondataiban kacsint vissza az első két ciklusra, és értelmezi a már olvasott motívumokat, vagy vetíti előre a kötet második felében található verseket. Kiderül, mit jelképez a folyton felbukkanó perzsa harcos, vagy az, hogy hogyan lehet megfoganni egy ütésben. Van, hogy a prózai rész egész mondatai (pl. „Voltam én már Sókotni, Szputnyik, Szopotnyik, meg még rengeteg sz-es kreatív.” ) kis csavarokkal feltűnnek egy későbbi versben („Voltam én más Sókotni, / Szputnyik, meg csupa / eszes kreatív.” – Nehéz név című vers), de az is előfordul, hogy egész story-kat játszik újra Sopotnik – prózából lírába. De önmagukért is érdemes olvasni ezeket a kisprózákat. Történetek bukkannak fel egy üveggyár életéből, az elbeszélő nagyapjáról és nagyanyjáról vagy csak egyszerű kocsmai beszélgetések idéződnek fel. Feszes mondatok és egy kis mágikus realizmus jellemzi ezeket a maximum két-három oldalas kis meséket / félvalóságos storykat az elbeszélő múltjáról, családjáról.
Következetes, konzisztens kötetet rakott le elénk Sopotnik Zoltán. A versek többsége nagyon jó, berántanak a szürreális, mégis valóságból eredő képeikkel. Érdekes megoldásaival, kihagyásaival, még tovább erősítik a költő lírájának furcsaságát. A prózai betét nem különben erős, mondataival és csavaros, gyakran sehova nem kifutó lírai történeteivel talán még jobban is sikerült a Lassú társas, mint a kiadvány többi része. Mégsem merem kijelenteni, hogy a kötet jó, ebben az esetben ez sokkal inkább a befogadói attitűd kérdése. Ha valaki szereti magát teljesen átadni egy verseskötetnek és bírja az elidegenítő szürrealitást, annak sokat tud adni a kötet, de aki inkább csak néha leemelné a polcról a verseket és beleolvasgatna a kötetbe, annak nem biztos, hogy a Saját perzsa a legjobb választás.
Sopotnik Zoltán: Saját Perzsa
Szerző: Pajor Alex
