Mesék a bárpult alól

A+
Mac Montandon: Tom Waits - Álmodban ártatlan
Fordította: Dányi Dániel

Cartaphilus Kiadó, Legendák élve vagy halva sorozat, 2006. 349 oldal, 3600 Ft

 

Sokféle módon lehet közelíteni egy művészhez attól függően, hogy személyiségének melyik oldala érdekli leginkább a szerzőt (és várhatóan az olvasót): a 80-as éveket fékezhetetlenül végigbulizó rock’n’roll sztárnál kézenfekvően adódnak a képzeletet beindító drogozós-csajozós-fékevesztett bulizós sztorik, egy régi blues legendánál a fekete zenészek érvényesülésének nehézségei és így tovább. De mit és hogyan érdemes megírni a magánéletét elszántan védő-rejtegető Tom Waitsről, az ezerarcú varázslóról, aki zenei műfajokon átlépve, utánozhatatlan, egyedi stílusában negyven éve fáradhatatlanul énekeli dalait az öntudatos, ám belső ellentmondásoktól feszülő amerikai olvasztótégelyről?

Mac Montandon, a könyv szerkesztője elegáns, egyben – a színpadon egyébként cseppet sem gátlásos Waits magánéletbeli visszahúzódását tiszteletben tartó – döntéssel oldotta meg a problémát. Megkímélt minket (és Waitset) a színes fantáziával a megfelelő helyeken szerényen kiegészített életrajzi elemektől, hogy helyette interjúkból, koncertbeszámolókból, albumkritikákból és baráti beszélgetésekből állította össze a kötetet.

Az persze hamar világossá válik, hogy Tom Waitsnek soha esze ágában sem volt az újságírók kezére játszani se életének, se kacskaringós agytekervényeinek feltérképezésében („elmondom minden titkomat, de hazudok a múltamról”, énekli egyik legelőször hallott és örök kedvencemmé vált dalában, a Tango Till They’re Sore-ban). A különböző interjúkban, mintegy a maga szórakoztatására, ugyanazon kérdésekre egymásnak ellentmondó (és egyre merészebb, szürreálisabb) válaszokat ad, elkerüli a sarokba szorítást, a tényeket a legnagyobb természetességgel keveri fantáziával.

Elsőre furcsa lehet ez: nagyítónk alatt alakot vált, maszkjait cserélgeti a vizsgálat tárgya – micsoda dolog ez? Hát nem az a divat manapság, hogy az ismert ember kitálal, mindent kiteregetve a nyilvánosság elé? Azután, ahogy az ember sorra halad az interjúkkal, lassanként rááll erre a stílusra, és egyre jobban érti a rejtett poénokat, a huncut kifogásokat, Tom Waits-szel együtt nevetve a szerencsétlen újságírón (szinte halljuk a gondolatait, „szűzmáriám, hogyan lesz ebből cikk?”). Nem kell sok idő, hogy elfogadjuk: magánéleti információmorzsából keveset, mesékből és whiskeyben pácolt költészetből azonban annál többet vihetünk haza, ha hagyjuk, hogy az átható pillantású, ráncos arcú bohóc hangja belakja magát a fejünkben.

Ez ugyanis Tom Waits varázsa. Ahogyan mesél. Reszelős hangján, meg-megállva, „a lényeg az, hogy éjjel kettő volt és az ölembe ült ez a törpe prostituált”, közben gyűrött cigit húz elő zakója zsebéből, „mármint nem alacsony, hanem tényleg törpenövésű, és a karját a nyakam köré fonta – hmmm, figyelj, nincs nálad véletlenül egy doboz gyufa?”. Van egy jelenet a Törvénytől sújtva című Jim Jarmusch filmben, ahol az általa játszott karakter - civilben rádiós műsorvezető - egy börtönben dumálni kezd a többieknek, hogy ne unatkozzanak, és nyomja az élő műsort, zene nélkül, csak maga. Nincsenek trükkök, csattanós poénok, csak a karcos, mégis barátságos, mély, sötét tónusú hangja, amint lassan körbejárja, kitölti a cellát.

A zenéjét sem könnyebb leírni, mint őt magát. A koncertbeszámolókban sokan megkísérelték ezt, imádtam olvasni, bár nem volt sok esélyük. Írtak a Tom által használt rengeteg furcsa, elfeledett hangszerről, a szokatlan hangzású dobkíséretekről, a zenébe beszűrődő véletlenszerűség gyönyörűségéről, meg persze a zenei gyökerekről is, a jazzről és a bluesról, az angolszász balladákról, a mexikói behatásról, a beat költészetről, Ken Nordine-ról és Captain Beefheart-ról és hogy miért szereti Tom Waits a hip-hop-ot. De valahogy mégis úgy érzi magát az olvasó, mintha ott ülne a kritikusokkal és az újságírókkal együtt egy sötét, füstös pubban, és együtt bámulnák, ahogy Tom egy benzinkút pultjának támaszkodva cigarettázik és a Burma Shave arcszesz szlogenjeiből zenés verset gyúr az amerikai lélekről. Gyerekek vagyunk mindannyian, és könnyek csillognak a szemünkben.

A félreértések elkerülése végett: nehogy úgy érezze valaki ezek után, hogy azt akarom mondani, minek könyvet írni arról, amit hallgatni kell. Lebilincselő, szórakoztató és végtelenül bátorító olvasmány ez a kötet minden művészléleknek, zenésznek, rajongóknak és Waits-szűzeknek egyaránt az egyéniség erejéről, a földi élet bizarr szépségéről, és nem utolsósorban a huszadik század egyik legnagyobb ma is élő dalszerzőjéről (zenekritikusok toplistáin olyan nevek mellett szerepel, mint Bob Dylan és Leonard Cohen), arról az emberről, aki úgy sétál ki-be a különböző médiumok kapuján, a zenétől a színházon és a filmen át a sajátosan értelmezett stand-up comedy-ig és a költészetig, mintha a határok nem is léteznének, és magán az elmondani kívánt, bármiféle tanulság nélküli meséken kívül más nem is számítana.

Mint ahogy nem is számít.