Per Olov Enquist: A Három Barlang Hegye
Fordította: Kúnos LászlóEurópa Kiadó, 2011, 138 oldal, 3000 Ft
Ha kisgyerekeknek tetszik egy kalandregény, és maga Esterházy Péter olvassa fel esti meseként a rádióban, az üti a recenzens véleményét. Mert A Három Barlang Hegye kapcsán ugyanúgy hümmögtem, mint a Könyvfesztivál tavalyi nagydíjasának ökotudatos, állatvédős ifjúsági regényét (a Hirtelen az erdő mélyént) olvasván. Pedig lehet, hogy Enquisté nem is túlzottan tanító mű, hanem egyszerűen csak felelősségre nevelő, érzékenyen bölcs kötet. Melyet a Mithrasz-kultusz hívei akár beavatási rituáléként szemlélhetnek. És csillogó szemmel lapozgathatják a pszichoanalízis szerelmesei éppúgy, mint a totemizmus bálványozói. Vagy gyagya vagyok.
Hiszen a felnőttek furcsán túlkombinálnak mindent. Egy gyerkőc elhiszi, hogy az Apa ingéről lemászott krokodil harapta fenéken a hatéves Minát – bennem az merül fel rögtön, fizetett-e a krokodil logós cég a többszöri bujtatott reklámért. No, de Piaget legyen a talpán, aki azonnal felismeri, hogy fontosabb dologra kell koncentrálni. A kannibálos-krokodilos rémálomból riadó kislány hátsóján ott a harapásnyom, ez tény. Akkor is így van, ha álmos, morcos apukája szúnyogcsípésnek mondja. Csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik? Nincs mese, itt már kizárólag a racionális szülők által „képzelődősként” elkönyvelt, és rosszalkodásaikor a vécébe bezárással büntetett nagyapa segíthet. Aki úgyis ráér, hiszen nincs „becsületes foglalkozása”, a pukizós történetek és disznó viccek mesélésén kívül talán a könyvírás veszi el egy kis idejét. Illetve a fránya feminizmus miatt házimunkát kell még végeznie.
A nyugdíjas íróként unokáival bolondozó, atletikus nagyapa nejét ugyanúgy Gunillának hívják, mint Enquist harmadik feleségét (aki elkísérte most a Könyvfesztiválra), s a történetben szereplő Gilbertsson- és Enquist-csemeték neve is megegyezik a veszélyes expedícióra induló szereplők nevével, de ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Akkor sem, ha a könyv nyitó- és zárómondata szerint „szóról szóra ez történt” a valóságban. Háromszor kérdeztem meg Enquistet, és háromszor próbált meggyőzni róla, hogy minden igaz a megírt sztoriból, például tényleg eltörte a lábát. Kikereste a könyvemben az ezt ábrázoló rajzot, és dedikálta, de az írók-költők mind hazudnak, tudjuk jól Bunyevácz Tamás híres sorai óta.
Humoros, hogy a habókos nagyapa figuráját magáról mintázta Enquist, öniróniában erős, a németekkel viszont nincs teljesen kibékülve: „A németek ma már mind nagyon kedves emberek, mondta nagyapa, mert a könyveket, amiket ő ír, a németek mind megvásárolják, és nagyapa egy csomó pénzt kap, amiből Jótevőkutyát lehet venni. És a németek ma már majdnem mind feministák, külön felszólítás nélkül is takarítanak, mondta nagyapa, de akkor, régen, gonoszak voltak, puskával lövöldöztek, és ezért erődöt kellett építeni, és védekezni kellett, amikor jöttek.” Megbocsátja a második világháborús katonai megszállást, de a könyv végén csak arra lyukadunk ki, hogy az állatokat gyilkoló orvvadászok németek. A két kutyával és négy ifjonccal hegyhódításra induló, hebehurgya hősnek ugyanis ilyen veszélyes ellenfelekkel kell megküzdeni, hogy helyreállíthassák a természet rendjét. Már amennyire lehet. Mert nem akar rózsaszín képet festeni az író. Ellentétben a 2011-es magyar kiadás vevőcsalogató, színes illusztrációival, melyek az eredeti, egyszerűbb, fekete-fehér rajzoknak a nyomába sem érnek, sajnos. Enquist világ- és önértelmezésükben segít a gyerekeknek. Élni tanít. Együtt az állatokkal. A félelmet és gyilkos hajlamainkat leküzdve. A gyerekeikre rá nem érő felnőttek pedig egy kedves, gyermeknyelvi fordulatokban gazdag fikciós regényként olvashatják, melyben finom előre- és visszautalások erősítik a mű szerkezetét. De az ilyen földhözragadt könyvmolyokat megeszi hamar valami harapós állat.
(A Kossuth Rádió április 4-től ismétli Esterházy felolvasását esténként 19:50-től a Jó éjszakát, gyerekek! című műsorban. Archívumukban három hétig érhetőek el ingyenesen a műsorok.)
