Mégsem haltak ki a vérfarkasok

B+

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Fordította: Huszár András,

Agave Könyvek, Budapest, 2012, 2980 Ft.

Mármint a komolyan vehetők – de erről mindjárt. Régebben nagyon szerettem a vámpíros, farkasemberes könyveket, filmeket, de a Twillight, a True Blood, a Vámpírnaplók és társai (igen, Anita Blake, rólad beszélek!) teljesen elrontották a szórakozást, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Viszont Glen Duncan könyvének beharangozása, meg az, hogy megnéztem, amúgy milyen könyvekben utazik – írt regényt kínvallatásról, Luciferről E/1-ben vagy nyomozásról egy halott ember szemszögéből –, szóval úgy gondoltam, egy próbát megér.

Megért. A legfontosabb, hogy farkasember ide vagy oda, ez egy irodalmi igénnyel megírt könyv, azzal együtt, hogy itt-ott ömlik a vér és cuppognak a belek – a külső sztorin kívül viszont éppolyan fontos főhősünk küzdelme azzal, hogy életben maradásához ölnie kell, illetve azzal, hogy milyen könnyen elfogadja ezt az ember.

Jake Marlowe kétszáz éves vérfarkas, és a töke tele van az egésszel. Valójában még örül is annak, amikor meghallja, hogy az utolsó előtti fajtársát elpusztították a Vatikán által üzemeltetett okkult vadásztársaság tagjai, és így ő az utolsó (valami kór miatt jó ideje nem tudnak szaporodni) – hiszen így szinte biztos, hogy hamarosan érte jönnek. Kissé megbonyolítja a dolgokat, amikor kiderül, hogy a vámpírok is vadásznak rá, mert tőle remélik a napfényproblémájuk megoldását. Illetve még egy apróság kiderül, de többet nem árulok el, mert levadászik a Spoilerfelügyeleti Hivatal.

Duncan vérfarkasa nem jóképű fiatalember, aki néha szexin kiszőrösödik, hanem lényegében egy sorozatgyilkos, aki kíméletlen hatékonysággal választja ki és cserkészi be az áldozatait. Azzal különbséggel, hogy meg is eszi őket, előtte és utána pedig gondosan ügyel arra, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon. Amikor meg éppen nem ezzel foglalkozik, piál, cigizik (az az egyik előnye a vérfarkaslétnek, hogy az ilyesmibe nem lehet belehalni, fejti ki egy helyen), és csillapíthatatlan szexuális étvágyát próbálja levezetni. Amúgy meg mellékesen az évszázadok alatt elég jelentős pénzügyi portfóliót rakott össze, szóval a megélhetésre sincs gondja.

Atmoszférateremtésben erős igazán a brit szerző, így pár héttel a könyv olvasása után is azonnal fel tudom idézni a hangulatot – de éppen ez a hangulat ijesztheti el a műfaj sok rajongóját. A humoros-szexi-izgalmas történetek helyett itt keserű iróniát, alantas szexualitást és hideg könyörtelenséget talál az ember, és el tudom képzelni, hogy sokakat ez elriaszt, hiába a sodró sztori és a valódi, töprengő emberség.

Várom a folytatást.