Norman Manea: Odú, fordította: Koszta Gabriella
Kossuth Kiadó, 2014, 380 oldal, 2792 HUF
Az 1936-ban született Norman Manea a kortárs román prózairodalom egyik legjelentősebb képviselője, számos nemzetközi díj és kitüntetés nyertese. Gyerekként megjárta a transznisztriai koncentrációs tábort, ahonnan 1945-ben szabadult. A Securitate állandó zaklatása miatt a nyolcvanas években az Egyesült Államokba távozott. Műveit számos nyelvre lefordították, az Odú a harmadik, amelyet magyarul olvashatunk.
Az Odú cselekményét néhány mondatban összefoglalni nem könnyű vállalkozás. Egyrészt azért, mert a történet végtelen szálon fut. Adott egy zsidó férfi, Peter, akinek a szülei megjárták Auschwitzot. Ő maga a felszabadulás után született, rejtélyes körülmények között. A romániai rendszerváltás után ösztöndíjjal emigrált az Államokba, ahol az iskolapadot hamar a katedrára cserélte, és egy eldugott kollégium professzora lett. Egy nap halálos fenyegetést kapott, melyet egy képeslap hátuljára írtak. Úgy sejtette, a háttérben az a bizonyos recenzió áll. Milyen recenzió? Amelyet ő maga írt az elismert és nemrégiben elhunyt román irodalomtudós, Cosmin Dima emlékiratairól. Méltatta. Hogy mi volt ezzel a baj? A megboldogult professzor szélsőjobboldali politikai nézetei. Hogyan méltathatta egy zsidó? Meg kell jegyezni, Peter még mindig jobban járt, mint Palade. Ki az a Palade? Dima nem kevésbé éleseszű tanítványa és csodálója, aki előtt hosszú évekig rejtve maradt mestere beállítottsága. Amikor azonban megismerte bálványa antiszemitizmusát, annak halálát követően támadó cikkeket jelentetett meg róla egy menekültek szerkesztette lapban az Államokban. Meg is gyilkolták miatta. Főbe lőtték az egyetem mosdójában. Igen, ő is professzor volt. Így már érthető, miféle megtorlástól rettegett Peter valójában. Mit tett, miután felfogta, veszélyben forog az élete? Most is, mint emigrálása óta oly sok alkalommal, felhívta honfitársát, a már húsz éve az USA-ban élő és szabadidejében nekrológokat író Gora professzort, aki Paladéval is megismertette, és tanácsot kért tőle. Hogy végül mi lett Peter sorsa? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy 2001. szeptember 11-én a World Trade Centerben lett volna találkozója egy ügyvéddel, aki segített volna neki abban, hogy zöldkártyához jusson. Ezzel a cselekmény egyötödét ismertettem.
Az egymásba csúszó események retrospektív elbeszélése még bonyolultabbá teszi a szálak kibogozását. Mitől csúsznak egymásba az események? Az elbeszélésmódtól, mely a fikció, az álom és a valóság határán egyensúlyoz, méghozzá annyira ügyesen, hogy némely esetekben nem, vagy csak utólag lehet megmondani, hogy melyik tartományban is vagyunk pontosan. Gora és Peter rémálmainak némelyike nagyon is valóságos, míg a valóság sokszor olyan irracionális, hogy már-már hallucinációnak tűnik. Peter balesetének leírása, amikor a létráról lezuhanva eltöri a lábát, olyan szürreális, amilyenre csak Dalí festhetné meg. Apropó Dalí. Az ő híres, rovarlábakon járó elefántjai (sőt, az elefánt mint motívum önmagában is) visszatérő képe Peter látomásainak. Peter, vagy ahogyan egész Romániában ismerik: Mynheer. Thomas Mann A varázshegyének holland pénzmágnásán túl Nabokov-, Rilke-, Borges-, Kafka- és Joyce-utalásokat is tartalmaz a szöveg (hogy csak a legszembeötlőbbekről essen szó). A könnyen tetten érhető intertextualitás felveti a kérdést: vajon hány szinten értelmezhető a regény? Koszta Gabriella, aki a fordítás mellett utószóval is ellátta a művet, felhívja rá a figyelmet, hogy Manea utalásai sosem véletlenek.
Bármilyen jelentősek legyenek is az irodalmi hivatkozások, már-már eltompulnak egy náluk jóval valóságosabb megfeleltetés mellett, ami számomra feledhetetlenné teszi az Odút. Cosmin Dima és Mihnea Palade karakterei ugyanis kvázi-alteregói a valóban létezett Mircea Eliadénak és Ioan Petru Culianunak. A cselekmény kibontakozásával párhuzamosan az ő munkásságuk és életfelfogásuk is kirajzolódott előttem, sokkal érzékletesebben, mint ahogyan azt bármiféle szakirodalom visszaadhatta volna. Nem az ő szerepeltetésük, a szerepeltetésük módja az egyedüli vonás azonban, amely kiemelkedővé teszi Manea szövegét. Annak bemutatása, hogy a holokauszt túlélői miként igyekeztek visszailleszkedni az életbe, amelyből kiszakították őket, mintha semmi sem történt volna, a mű egyik legerősebb része (az egyik férfinek első dolga volt kivágatni a bőréből a sorozatszámot, miután hazatért). A múlt tagadása az identitásuk helyreállíthatatlanságát eredményezi. Nem csak otthon, Romániában. Amerika mint a "modern Bábel" az identitásukat kereső emigránsok "Holdbéli Városa", ahol annyi nemzetiség, ahány ember. Mind menekülnek, labirintusban bolyonganak, melyből szinte senki nem talál ki (a labirintus, akárcsak az elefánt, visszatérő motívuma a regénynek, melynek fontosságára a beékelt Minotaurosz-mítosz csak még inkább rámutat). A folyamatos menekülés jellemző Peterre és Gorára is, akik mindketten könyvek mögé bújva élik az életüket, a valós világot a könyvekével váltják fel, saját odújukba zárkózva.
Lehet, hogy bonyolult a cselekmény. Lehet, hogy az intertextualitás megnehezíti a befogadást. Lehet, hogy az elbeszélésmód minduntalan elbizonytalanít. Egy azonban biztos: Manea vállalkozott arra, hogy megírja azt, amit nem lehet megírni. Hogyan is lehet arról írni, amit elnyomnak, arról, ami elveszett? Neki mégis sikerül. Számomra emiatt vált ez a regény az utóbbi idők legemlékezetesebb élményévé.
Szerző: Moller Barbara
