A-
Mariam Petroszjan: Abban a házban, ford.: Soproni AndrásMagvető Könyvkiadó, 2012, 805 oldal, 3592 Ft
Az írónő már a 90-es évek elejétől kezdve dolgozott a történeten, ami végül 2009-ben jelent meg, és 2010-ben máris megkapta a legjobb regénynek járó Orosz Irodalmi Díjat. Bár a könyv azonnali sikert aratott, Petroszjan mégis szkeptikusan áll az íráshoz, nem tervez következő könyvet, inkább azt hangoztatja, hogy az Abban a házban volt az első és utolsó regénye. A történet, amit mindenképpen el szeretett volna mondani.
Van egy Ház, ami befogadja azokat a gyerekeket, akiket kivetett a társadalom. Olyanokat, akiket a családjuk tehernek tart, akik mások, mert például tolószékesek, hiányzik valamelyik végtagjuk, szellemileg sérültek, vagy csak kicsit furcsák. Ezek a gyerekek aztán a Ház részévé válnak, van, aki jobban, van, aki kevésbé. Folyton ott lebeg a fejük felett a kibocsátás réme, amikor felnőve el kell hagyniuk a Ház biztonságát. Ahogy közeledik ez az időpont, úgy válnak egyre kiszámíthatatlanabbá, mint a sarokba szorított állatok, akik mindenre képesek a túlélésért.
Hiába emlegetik a Harry Pottert, ez a bentlakásos iskolai hangulat korántsem varázslatos. Inkább egy gyilkosságokkal, késelésekkel, őrülettel teli világ bontakozik ki előttünk, aminek megvannak ugyan a maga szépségei, de azok csak a beavatottak számára válnak láthatóvá, mindenki másnak csak vértől csöpögő folyosókat és borotvapengéket jelent. Ezek a gyerekek sokkal kegyetlenebbek, mint bármelyik felnőtt, és legtöbbször ennek nincsenek is tudatában, hiszen annyira része a mindennapjaiknak. A Leghosszabb Éjszaka borzalmainak ellensúlyozására ott a Mesék Éjszakája, amikor reggelig mesélnek egymásnak a gyerekek, bár olyankor is gyakran fordul át misztikus thrillerbe, mert minden történetnek titokzatos jelentése van. A Házban élő testileg és szellemileg sérült fiatalok életét végig áthatja valami kellemetlen mellékzönge, mert hiába nem kerülnek explicit módon előtérbe a fogyatékosságaik, mégis állandóan jelen van a tudatalattinkban, hogy például ennek az aranyos kisfiúnak, akiről épp olvasok, nincs keze. Nem a gyilkosságok, hanem az ilyen elhallgatások miatt lesz nagyon nyomasztó a könyv. A gyerekek zárt közössége teljesen elkülönül a kinti világtól, saját kegyetlen, szinte állati törvényeik vannak. Hátborzongató regény a társadalom perifériájára szorultakról, akik egyszerre próbálnak megbirkózni a felnőtté válással és integrálódni a társadalomba.
Nem lineáris a történetvezetés, hanem két idősíkon játszódik, amik első látásra sehogy sem illenek össze, aztán a könyv felénél hirtelen minden értelmet nyer számunkra. Különlegessége még a minimális nyelvi eszközökkel dolgozó próza, ugyanis tárgyszerű, gyakran emócióktól mentes leírásokat olvashatunk, ami azért is nyugtalanító, mert mindig valamelyik szereplő szempontjából ismerjük meg az eseményeket.
A magyar borító kicsit semmitmondóra sikerült, oroszul három kötetben, rajzokkal díszített borítóval is megjelent, ami sokkal inkább visszaadja a könyv groteszk hangulatát. Nem véletlen, hogy szétszedték (belül is három részre van tagolva a regény), mert trilógiaként tudott volna igazán jól működni ez a könyv. Bár nem vagyok trilógia-párti, ez így egyben túl tömör, szinte emészthetetlen volt. Annyira sokrétű a szöveg, annyi elrejtett szimbólummal és metaforával van tele, aminek időt kell hagyni, mindenképpen lassú és nyugodt olvasást kíván. Sőt, inkább újraolvasást, mert elsőre lehetetlen megfejteni az összes titkot, amit a Ház rejteget.
Szerző: Tóth Patrícia
