Kalmár Tibor: A humor háza – a Fészek Művészklub nagy mesélői
Kossuth Kiadó, 2013, 264 oldal, 2800 HUF
„Amikor megkérdezte a matektanár, hogy mit tudok az egyismeretlenes egyenletekről, közöltem vele, hogy nem szeretek ismerkedni. Ha egyszer ismeretlenek, maradjanak is azok.” (Királyhegyi Pál)
Ilyen és ehhez hasonló tréfák gyűjteménye Kalmár Tibor egykori színész, színházi rendező könyve. A humor háza a Fészeknek (Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások Klubja) állít emléket, pontosabban azon művészek bon mot-jainak, akik évtizedeken keresztül koptatták a patinás klub lépcsőit és székeit estéről estére. Az egykor teljes pompájában ragyogó Fészek mára megfáradt fényű hely lett. Kalmár Tibor könyve tanúság akar lenni, hogy ez nem volt mindig így: a kísérlet azonban félsiker maradt.
A szerző Királyhegyi Pál és Fényes Szabolcs asztaltársaságainál időzött sokat. Az ott ücsörgőktől hallott, vagy róluk szóló történetek, viccek, anekdoták sorjáznak a könyv lapjain megállás nélkül, az áradatnak egy percnyi szünetet sem hagyva. Belterjes társaság volt ez a javából. A „dumaparti” néven futó, párbeszédekben megírt fejezetek olyanok, mint egy rekordgyorsasággal elhadart ménkű hosszú szöveg: az asztaltársaságok tagjai egymás szájából veszik ki a poénokat, versengenek, viccpárbajokat vívnak, kedélyes csevegésnek álcázott kőkemény csörték zajlanak az olvasó szeme előtt. Az ismert művészek született pletykavadászok és ízig-vérig voyeur-ok: más asztalok irányába fülelnek, történeteket halásznak, gonoszkodnak, kajánul égetik le egymást vagy távol lévő pályatársaikat.
Mi minden történt az egykori Fészekben? Az étterem közepén Újházy Ede unottan kanalazta a tyúkhúslevest, amit róla neveztek el: a pincérek állítólag mindig ezt hozták ki neki, ha meglátták. Ebben az étteremben szólt be Latinovits egy csúnyácska televíziós rendezőnek, amikor az mellé akart telepedni: „Fiatalember, itt esznek!”, kedvenc puliját pedig egyszerűen beadta a ruhatárba, „mint valami kabátot”. Latabár Kálmán keserűen panaszkodott a rossz kritikákra, Tolnay Klári elmesélte, miért nem vállal közös fellépést Soltész Rezsővel, Darvas Szilárd slágermagyarázatain röhögcsélt az asztaltársaság. Kiderül, hogy a színházban nincs szereposztó dívány, legfeljebb pamlag, hogy Kiss Manyi rendszeresen bekormozta mit sem sejtő vacsoravendégei képét, Kabos Gyula iszonyú smucig volt, Kabos László viszont a szókimondó „Vas megyei gyerek”, aki kedvelte is a vaskos tréfákat. Szenes Iván inkább ismerősöket szeretett feljelentgetni becsületsértésért vagy plágiumért, Békeffi István kabarészerző pedig annyira kötődött a helyhez, hogy 1977-ben egy kiadós vacsora után a Fészek előcsarnokában esett össze és halt meg. A komolyabb hangvételű betétek azonban ritkák: Kalmár gondosan kigyomlálta őket a kötetből (Királyhegyi Pálnak azt tanácsolja, ne beszéljen vidám műsorban auschwitzi emlékeiről, más kérdés, hogy Királyhegyi mégis megtette), helyette geggé válik az egész világ.
Illetve válik azoknak, akik mondjuk a hetvenes éveiket tapossák. A fiatalabb generációk számára a poénok egy része ugyanis reménytelenül elavult. (Már az első oldalakon gyanút foghatunk a célközönséget illetően, amikor Kalmár olyan meglett korú személyiségeket illet becéző képzővel, mint Juszt Lacika, Verebes Pistike). Nagypapám még harsányan kacagott volna a viccen, hogy az egyszeri Ralph elfelejti megölni a nagybátyját, édesapám viszont csak bágyadtan legyint egyet.
Tisztességes hetven év alatti olvasó kényelmetlenül érzi magát, amikor a Fészek egykori törzsművészei az avantgárd színházon viccelődnek, vagy azon méltatlankodnak, hogy az „üvöltő, harsány” beat- és a diszkózene menjen már ki végre a divatból, a rádiók pedig ontsák orrvérzésig Fényes Szabolcs slágereit. Zavaróak a túl kerekké, iskolássá formált, nehézkes mondatok is (Kalmár Tibor Ruttkai Évának: „… számtalan műsoromba kértelek fel szereplésre. Legutóbb Kellér Dezső Jubileumi leltár című tévéműsorában adtad elő a Három szemtanú című sanzont.”): frissebb hatása lett volna, ha a dialógusok az élőbeszéddel kicsit közelebbi viszonyt ápolnak.
Egy szó mint száz: Kalmár könyve egy olyan generációnak íródott, ami ma már alig-alig létezik. Nem állítom, hogy egyszer sem nevettem (Kellér Dezsőnek a szocialista állam egyik kerületében kialakított minikapitalizmus-ideája frenetikus), mégis inkább a hetvenen felülieknek tanácsolom, hogy keressék elő az olvasószemüveget.
