A-
Ljudmilla Ulickaja: A mi urunk, Fordította: Goretity JózsefMagvető Kiadó, 2012., 372 oldal, 3690 Ft.
Első mondat: „Egyszer csak felfedezed, hogy nem létezel.”
Bevallom őszintén, az előző Ulickajámmal úgy megégettem magam, hogy félve nyúltam A mi urunk népe után: attól rettegtem, hogy ismét egy elképesztően, halálosan unalmas, végeláthatatlanul hömpölygő szövegszörnyön kell keresztülrágnom magam, hogy megint úgy érzem majd, legszívesebben kikaparnám a saját szemeimet olvasás közben, csak történjen végre valami.
A mi urunk népének írója azonban mintha nem is lenne azonos az Imágó szerzőjével: bár felismerem a hasonló eszközöket és fordulatokat, de ami a nagyregényben nagyon nem működött, a novellákban abszolút a helyén van, sőt: ahogy a fülszöveg ígéri, Ulickaja ezúttal csodát csodára halmoz. Ebből is látszik, milyen szubjektív dolog az irodalom: valószínűleg rengeteg olvasó imádta annyira az Imágót, mint amennyire én A mi urunk népét megszerettem.
Értem már, miért nevezik Ulickaját a nagy orosz mesélők leszármazottjának, és miért rajong érte a fél világ. Nem is mesél, hanem teremt, áradó tehetségét azonban egyszerűen muszáj korlátok közé szorítania. A novellák rövidebb terjedelme megköveteli tőle, hogy történetét (magához képest) gyorsan fejtse ki, ne kalandozzon el, ne barangoljon, csatangoljon el mindenfelé a saját maga által felhúzott szövegépítmény labirintusában. Igazi „karácsonyi” könyv ez, tele érzelmekkel, isteni és angyali, transzcendens vagy épp ellenkezőleg, nagyon is emberi eredetű csodákkal.
A cikk a Könyves magazin 5. számában jelent meg.