B+
Esterházy Péter: EstiMagvető Kiadó, 2010, 406 oldal, 2967 Ft
Mi történik akkor, ha a magyar irodalom egyik legkiválóbb novellaciklusa találkozik az egyik legzseniálisabb kortárs szerző izgalmas és megosztó tehetségével? Az Esti olvasása előtt biztos voltam a válaszban: kánondöntögető, párbeszédet generáló, mindig idézhető és újraolvasható korszakos remekmű serken ki ama tollból. Kicsit persze bennem volt a para is: sikerül-e megugrani EP-nek az újabb akadályt, eleget tesz-e az eddigi életmű színvonalából adódó várakozásoknak? Az Esti utolsó írásjeléig reménykedtem, de végül csalódnom kellett.
Az Esti nem más, mint a jól megszokott hang üresben járatása, lévén az eredeti ciklusból már jól ismert, biográfiai én, szerzői én, narrátor és főhős között zajló „meccs” egy ponton túl már nem képes fenntartani az izgalmat. Az újdonságjelleg lassú elapadásával Esterházy szövege megreked a szórakoztatás szintjén – nyoma sincs annak az élménynek, amelyet egy-két múlt századi szövege vagy legutoljára a Harmonia kapcsán átéltem. A szöveg tehát jó, csak Esterházyhoz képest nem az, márpedig az ő esetében kötelező jelleggel irányítja a befogadást a viszonyítás. Esterházy már elért a csúcsra: évek óta egyetlen feladata van, a saját magán való átlépés.
Persze az Esti éppen ennek céljából „íródik”. A kötet borítóján a szerző képe helyett egy elmosódott fénykép található, amely arról árulkodik, hogy ez a könyv egy „esti alteregó” terméke. EP Esti maszkja mögé bújva ír, de ez a maszk csupán imagináció: az Esti azzal tudja „megfejelni” az alapul vett játékot, hogy reflektál a fiktív én nyelvi meghatározottságára. Mivel az e-s-t-i jelsor a szerzői vezetéknév rövidített és becézett változata, a szerzői autoritás teljes lebontására irányuló kísérletek rögtön visszacsapnak ennek kivitelezhetetlenségére. Mindezt izgalmas szempontnak láttam az olvasás közben, ráadásul örömmel vettem, hogy az Esti nem egyszerűen Kosztolányi szövegkorpuszának kortárs inkarnációja, hanem az egész életmű aktiválása felé tett kísérletnek tekinthető. Az Esti nem újraírás (ahogy például az Ulysses), hanem a Név ironikus hatalmának prezentációja.
Esti nem véletlenül „szavakból szőtt férfiú”. Estinek nincs teste – a maszkot EP saját magából faragja ki, így ez nem egy arcra, hanem egy bőrétől és testrészeitől megfosztott húscsonkra feszül rá. A saját arc a maszk. Más kérdés, hogy ez a maszk sok mindenre feljogosít. Érdekes volt látni, hogy a korábbi jelöletlen idézeteket ezúttal felváltják az idézetekből összeálló fejezetek, amelyek így konkrét visszacsatolási pontként szolgálhatnak a későbbi szétpermetezés után is. Bár már az Esti Kornél is az írásról szólt, lévén Kosztolányi szövege egy, a lejegyző-szerző és Esti közötti szerződés értelmében kerülhetett papírra, az Esti „főtémája” az Esterházy-írás, az Esterházy-féle szövegezés, szálazás. Egyszóval a munkamódszer, amelybe beletartozik a beszövés, az ismétlés, az alakzatok nevetséges lebontása, ellehetetlenítése is.
Emlékszem, hogy régebben arról viccelődtünk, hogy EP tulajdonképpen a kortárs irodalomelmélészeknek ír, irodalmi műfajokba transzponálja az elméleti újdonságokat, hogy aztán a guruk mindig új témákhoz jussanak. (Ne feledjük, hogy miután a múlt században felnyíltak a zsilipek, hosszú éveken át csak úgy özönlöttek hazánkba a Nyugaton már szétcsócsált elméleti irányzatok csúcsszövegei). Ez a paranoid gesztus jól funkcionálhat az Esti olvasása közben is: EP nemes egyszerűséggel szétreflektálja magát (én vs. én vs „én”, áttekinthetetlenség vs. reflexió gazdagsága (!), „szóbuzera”, „szóvá válás”, stb.) Miközben az Esti egy végeláthatatlan szerepjátékot generál, (jelölt) lenyomata is a kortárs diskurzusoknak, de az Esterházy-kánon jelenlegi állapotának is, amelyet ráadásul maga a szerző alakít ki, segítségül kérve önnön maga fiktív hangját.
Nehéz lenne elmondani, „miről szól” az Esti, de azt gondolom, aki szereti Esterházy prózáját, a (régi értelemben – narratíva? – vett) „cselekmény” látszólagos hiánya miatt kedveli azt. EP-nél a játék a cselekmény: a szófűzés, a szólánc, a mozaikdarabkákhoz hasonló betűk ide-oda pakolgatása, a humor, ezek sajátos egyvelege. Mint már mondtam, az Esti abszolút megüti ezt a szintet: a maga nemében tökéletesen ellazít és szórakoztat. Ez azonban kevés.
Ettől eltekintve Esterházy Péter prózája hungarikum. Nála határozottabban senkinél nem nyilvánul meg az, hogy a fordítás tulajdonképpen átírás. Esterházy a magyar nyelvről ír, és ilyen értelemben egyenes ági leszármazottja a szintén nyelvművész és nyelvbűvész Kosztolányinak. A párhuzam eddig is adott volt, az Esti után is az lesz, de a mesterrel való kézfogó csöppnyi keserűséget hagyott bennem.
