Egymásnak feszülő szentség és profanitás, önmaguk és a világ elől menekülő, reményvesztett hősök, saját farkukba harapó mondatok, a legjobb első sor, és az idő, ami csak telik, de múlni nem akar. Szubjektív top5 a Krasznahorkai-életműből, ami pár hete újabb könyvvel gyarapodott. (A Megy a világba itt tudtok beleolvasni.)
Kapcsolódó anyagok:
Az ember bukásának korában élünk
Krasznahorkai a mostani állapotokról írt egy nagyon magyar könyvet
5. Seiobo járt odalent
A 2008-as Seiobo Krasznahorkai második novelláskötete az 1986-os Kegyelmi viszonyok után, ám gondolati előzménye az 1992-es Az urgai fogoly című regényben is fellelhető. Előbbiben nyolc írás hanyatló hangulata tolmácsolja a szocializmusban rekedő lélek haláltusáját, az élet szükségszerű folytatásával szemben. Az istenkeresés felesleges s mégis kihagyhatatlan aktusa alapozza meg ezt az atmoszférát, melyben az ördög (vagy Csapdás Rozi) gubancolja a szálakat. Utóbbi viszont Krasznahorkai pálya- és szemléletbeli fordulatához köthető, ahogy arra a két Dante-mottó is utal. Jelentősen hosszabb mondatokkal van itt dolgunk, az oszthatatlan egység, az idő és tér kapcsolata, valamint a tradícionalitás játékterében. A Seiobo járt odalent ugyan továbblépés, mégsem túlzás a két említett könyv hibridjének tekinteni, egy kis csavarral. A Fibonacci-számsor alapján (lásd tartalomjegyzék) egymásba alakítható szövegek gondolatisága a régmúlt tradícióknak tart mai tükröt, megismétlésük és megismerhetetlenségük kettőssége ledöbbenti az olvasót. A múlt és jelen közti időutazások érzete legtöbbször a kiábrándultság fásult tapasztalatát adják, ám az álmodozók törékeny reménye nagyot villan a gőg visszapillantó tükrében. A Seiobo novellái olyan szépséget keresnek és találnak meg, mely ugyan érdek nélküli, ám nem biztos, hogy könnyen észrevehető. Elmélkedő, tanító, ám lényegében kiábrándult írásokat olvashatunk a mértékletesség lélegzetszerű ritmikájával, melyben egy tanítómester lélegez ki, hogy aztán helyette tanítványai szívják tüdejükbe a jövőt.
4. Az ellenállás melankóliája
A regény, ami óta tudjuk, hogy az idő telik, de nem múlik. A felidézhetetlen múlt, az alattomos jövő és a kiszámíthatatlan jelen élhetetlenségét kapargató faluba bulgakovi cirkusz érkezik, s az óriásbálnaként manifesztálódó csoda felforgatja a jó és rossz kevercsében fennálló egyensúlyt. Az ellenállás két főszereplő egymást ellentétező sorsának egyensúlyán alapul. A kiábrándult Eszter doktor elefántcsonttoronyba vonul, saját maga által beszögelt ablakai mögé, visszamaradott(nak tűnő) cimborája Valuska pedig beleveti magát az események sűrűjébe, melynek amplitúdója korántsem a csőcselék zavargásaiban keresendő, az ugyanis csak tünete annak az egzisztenciális válságnak, ami a Krasznahorkai-hősökre lesújt. A racionális tudásra való igény ütközik össze a megismerésre törekvéssel, egymást kioltva. Minek létezünk, ha a létet magát nem érti meg az ész, csak „önmagát", de a ráció puszta árnyéka a létnek. A Bechterew-kóros doktor lemond a tudásról, hisz minek a felegyenesedés, minek embernek lenni, ha a létezés könnyedsége ettől független. Lelki mozgásával párhuzamosan Valuska elfordul ettől a világtól, ahol a szándékok becstelensége hitvesztéshez juttatja saját kozmoszában is. A könyvből 2001-ben súlyos film készült Tarr Béla rendezésében (Werckmeister harmóniák), melynek kezdete az egyik legszebb nyitány az elmúlt évtizedek munkái közül. A filmben feltűnnek olyan művészek is, mint FeLugossy Laca vagy Dobai Péter, a filmzenével pedig a hihetetlen Víg Mihály utaztat minket sötét, legbelső helyekre.
3. Az utolsó farkas
A megromlott paradicsomi egység példázatos hosszúmondata Extremadurát, a világtól elzárt természeti tájat veti össze a civilizációtól eltorzult Sparschwein-nal, ahonnan filozófus főszereplőnk próbál alkotni, ám ihlete csak addig hajtja, hogy leereszkedjen a kocsmába nap nap után. A távoli táj utolsó farkasának elvesztése a szimbólumok szintjén a germán őshagyomány szerinti farkasok korát zárja le, mely egyébként Hésziodosz vaskora, vagy a hinduk Káli Jugája, azaz mindenképpen fordulópont. Itt rögzül véglegesen az emberi gyarlóság és az állati (természeti) tisztaság ellentéte, vagy a tradícionalitás mindenen kívül álló folyamatos valósága. Szent és profán folyamatos ütköztetése a modernség emberének létfeledett állapotára fókuszál, hangtalan, jelentésalkotásra képtelen figuráival, akik egyenként állítanak sötét tablót létbevetettségük bukásáról. Ám a legvégső leborulást megelőzve süllyedésnek indul a köztük lévő nyelvi, származási és világlátási szakadék, hogy együtt, közösen éljék meg a civilizáció hanyatlásának végnapjait, melyre közösen kárhoztattak. A különös történet valamiképp folytatódik a 2010-es Állatvanbent-ban, ahol visszatér a kutyamotívum, itt azonban az utolsó farkast követő démoni állatok negédes vallomásai adnak tudósítást egy valósághű világ apokalipszis közeli víziójáról. A fenevadak fogai hústépésre készülnek, miután a kör négyszöggé alakul és a zárakról lepattannak a lakatok. Az Állatvanbent felerészt album (Max Neumann festményeivel), felerészt pedig rövid novellákból áll. Kép és szöveg egymásra reagálva lép kölcsönhatásba az alkotói folyamat nyomvonalát követve, melyben Neumann alkotásaira Krasznahorkai ad írásos választ, majd fordítva.
2. Sátántangó
Krasznahorkai leghíresebb műve az 1985-ös Sátántangó, melynek '94-es filmadaptációja óta nyilvánvaló, hogy esőgép és köd nélkül lehetetlen a moziban atmoszférát teremteni nyelvéhez. A tangó táncrendjéből adódó körkörösség a regény szerkezetében és történetében is megjelenik. A kilépés lehetetlensége a doktor alakjában ölt testet leginkább, aki saját matracsírjában próbálja kiírni magát a regényből (emlékeit dokumentálva), ezzel létrehozva magát a könyvet. A múlt pókhálóitól szabadulni képtelen falubeliek - jobb híján - Irimástól várják a megváltást. A káosz állandó ítéletidejében vívódva, az Isten háta mögött. A legendásan hosszú mondatok ugyan itt még nem dominálnak, de a profanitás és a szentség ütköztetése már itt is hangsúlyos. A pokoli erőktől tépázott teleptől elfordult az Isten, akinek kérdése egyébként a regényben csak úgy vetődik fel, hogy ha ő létezik, akkor bizony pokol is van. Petrina Miatyánkja is egyenlőséget tesz menny föld és pokol közt, de ez az események tükrében nem is meglepő. Az azonos címen futó filmváltozat túl van minden eseményhorizonton, de legendás darab, már csak a maratoni 7 órás hosszúsága miatt is. A Sátántangó Krasznahorkai első kiadott regénye, ám az életműre később jellemző alapok már itt is megmutatkoznak. Legyen szó a szentség zavarbaejtő érthetetlenségéről, az elbeszélői hang folyamatos újraképződéséről, a metanarratív játékról vagy a racionalizmus korántsem burkolt bírálatáról.
1. Háború és háború
Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk? Így indul az egyik legjobb elsőmondatos magyar regény a Háború és háború, mely történeti, szerkezeti és műfaji komplexitásával magasan kiemeli magát a mezőnyből. A két elbeszélős történet (ugyanis Korim szólama összeolvad az elsődleges elbeszélőével) regény a regényben, mely az utolsó fejezet után újabb távlatokat kap egy másik médium (a szobrászat) beemelésével, ami a szöveg fiktív terén kívül nyeri el valós helyét. Korim György ugyanis szobrot kap, de a mi valóságunkban. Az ember tragédiájával rokonságokat mutató regény egy rezignálttá fáradt, ám rendkívül céltudatos férfi, Korim alkotása, melyben egy időt és teret átívelő vízióban követhetjük végig az ember bukását, a gonosz megjelenését követően. Korim szigorú. Nem áltatja magát, viseli a sorsot, sajátját és másokét azzal a plusz teherrel, hogy másodpercre megtervezett napi munka vár rá, a szöveg (melyet mindenkinek ismernie kell) begépelése az Internetbe. A könyvet megelőzi a Megjött Ézsaiás című novella, amiben egy Korim nevű figura adja tudtunkra, ami csak keveseknek nem nyilvánvaló: közeleg a vég. E két alkotás együtt felerősítik egymást, s tágítják a Háború és háborút kinyilatkoztatássá, főszereplőjét pedig huszadik századi apostollá. Neki a mai Bábelben, New Yorkban (ahol a SALE hirdetőtábla SAVE-nek is olvasható) kell helytállnia angyalokkal a párnáján, hogy távolodhasson a minden korban megtestesülő gonosztól arra a tájra, ahol a példaképül emelt szentek is csak remélik a megváltást. Különben még a mennyország is szomorú.
+1 Tebenned hittem
A novella 1977-ben jelent meg a Mozgó Világban, ez Krasznahorkai László első publikált írása, mely kaput nyit az életműre. A történet önéletrajzi ihletésű és több szempontból is fontos. Az író maga mesélte azt a fiatalkori élményét, melyben disznókra vigyázott, s egy Irimiás nevű, félelmet nem ismerő, megtermett parasztember herélte ki előtte az állatokat. A felkelő nap fényében lezajló precíz, kísérteties műtét ihlettel ajándékozta meg, ekkor született a Sátántangó ötlete. A novella főhőse egy telepre érkezik, ahol kiderül neve is, Bogdanovich Péter. (A név később felbukkan, s már tágabb értelmet nyer a Kegyelmi viszonyok El Bogdanovichtól című novellájában.) Péter éjjeliőrnek érkezik, ám alázatos, figyelő magatartása miatt teljesen bűvkörébe vonja őt műszaktársa, aki rendet parancsoló kegyetlenséggel vezeti be őt az állattartásba. A hosszú, fagyos órák alatt Bogdanovich rájön, hogy nemcsak az öregtől fél, hanem mindenkitől, aki otthon van ebben a világban. Figurájában benne van Valuska szorongó katatóniája, Korim György lemondása, de a többi olyan hősé is, akiket a szerző magából, vagy az őt körülvevőkből mintázott, rögzítve egyszerre a létbevetettség alaphelyzetét, másrészt megpendítve azt a hangot, ami ezután a legtöbb írásban domináns szerepet kap. Bogdanovich csapdába esik, hatalmába keríti az öregember és a hely szellemisége, s úgy érzi képtelen lesz szabadulni ettől az érzéstől, egész életén át cipelnie kell terhét, a tűrhetetlenséget, mely süt minden bokorról, fáról, göröngyről és arcvonásról.
Szerző: Lukács Barbara
