Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban
Pont kiadó, 2009, 749 oldal, 4200 Ft (C+)
Szávai jól tud írni – ez kétségtelen, de egy élvezetes olvasmányhoz, adott esetben egy jó könyvhöz ez csupán az egyik fontos alapfeltétel. A kontroll vagy helyesebben a tisztázás hiányát láttam ebben a – számomra ezért kísérleti (jellegű) – regényben. A tudatfolyam nem éppen a legkönnyebb szövegműfaj, ráadásul olvasása/értelmezése is megannyi akadályba ütközik, elég csak Pynchon Súlyszivárványára gondolni, amelynek terjedelmét Szávai regénye is karcolgatja.
Talán éppen a terjedelemmel vannak gondok – a regény úgy a táv kétharmadánál egész egyszerűen kifullad. Látszik, hogy Szávai konzekvens, azaz annak befejezésére törekszik, amit elkezdett, ezzel együtt megvan minden szükséges „elem” a gyakori nézőpontváltásoktól kezdve a regény szövegét – jó ideig valóban izgalmasan – szétíró eseményekig, de a szöveg jellegzetességei ugyanúgy csökönyösen kitartanak az utolsó oldalig, mint a kissé erőltetett formában végigvitt narratíva. Az utolsó kétszáz oldal olvasása alatt olyan történt, ami után nyugodt szívvel letehettem volna a könyvet: az eljövendő olvasmányélményeim után vágyakoztam, megálltam az olvasásban, és a könyvespolcot bámultam percekig – márpedig ha egy könyv tulajdonképpeni riválisaira tereli a figyelmet, semmiképpen nem nevezhető kifogástalannak.
Túlzottan rosszmájú lennék, ha fokozott figyelmet fordítanék arra a tényre, hogy a könyv kiadójának igazgatója maga a szerző, illetve ha ebben keresném minden baj forrását, de az minden bizonnyal evidenciának tekinthető, hogy ilyen esetben a szerzőnek a mindenfajta kötelező és fakultatív cél mellett éppen e vád cáfolata miatt (is) kell valami környezetében maradandó(bba)t alkotnia. A mindig árulkodó fülszöveg jelen esetben ezzel a jól hangzó kijelentéssel zárul: „…a történelem ontja a salakot, és a hihetetlen precizitással megidézett körülmények forgatagában a szereplők sorsa bűnök, vezeklések, politikai csaták, pszichológiai játszmák és megrendítő érzelmek között kanyarog az előreláthatatlan végkifejlet felé.” Túl azon, hogy a regényt elolvasva a „hihetetlen precizitással megidézett körülmények” megemlítése enyhén szólva is öntömjénezésként hat, még ha a regény tagadhatatlan előnyének is számít, hogy a 2006-2007-es magyarországi események krónikájának szerepét – saját szándékához mérten – jól betölti, a felsorolt dolgok mintha nem is erre a regényre vonatkoznának.
A regény egy kilencéves fiúról szól, akit anyja testvéreihez hasonlóan megpróbált eladni, de nagyszülei megmentették ettől, és ideiglenesen a fiktív máriarévi otthonban helyezték el. Flórián matekzseni, de több tekintetben is érettebb kortársainál, így a tanóráktól való mentesség mellett a gyermekotthon pszichológusa (sic!), Semjén Rózsa diploma előtt álló lányának vendégszeretét is élvezheti. Flórián kénye-kedve szerint „matematizálja” át a világot – a számtan törvényszerűségei szerint értelmezi Gyurcsány öszödi szabadversét, a koalíció egészségügy-miniszterének széfakcióját, de a választójog, a hazai családpolitika, és a Kossuth téri forradalmi hangulat kérdésköreit is. Az otthon lakóinak körében mindez banalitás, de a nevelők tisztában vannak vele, hogy kivételes képességű gyereket küldött nekik a sors – Bence bá’ a matematikai stúdiumokat erőlteti, míg az idős Mayer Jolánka nyelvzsenit farag belőle. A cselekmény a számos mellékszereplő érintésével „kanyarog”, de a „bűnök, vezeklések, pszichológiai játszmák és megrendítő érzelmek” olyan könnyen terülnek el a felszínen, mint arcon a pofon.
Ezzel szemben – mint már említettem – sokkal érdekesebb jegye a regénynek a krónikás-attitűd, amely Vincze Flórián „archiválási kényszere” folytán valósul meg: a fiú sok időt tölt el az internet előtt, videókat ment el, és miközben kommentárokat fűz a Kopó és a Pitbull (Bush és Putyin - egyébként a regény során minden "nagykutya" egy kutyafajta nevét viseli, ez pedig nem véletlen) találkozójához vagy a Szabadág téri ostromhoz, arra is megoldást talál, hogy emlékezetében – négyzetháló segítségével – rögzítse Magyarország közel tízmilliós populációját. Ebből következik, hogy a regény hitelesen ábrázolja a bomlottságról tanúskodó események Flórián általi elképzeléseit, igazodva a főszereplő „normálistól” eltérő percepciójához és gondolati világához.
„Engem a tiszta matematika vonz, az olyan, mint a szimfónia” – mondja egy helyen Flórián. Nem csoda, hogy zenét is az ujjai közé fogott fülhallgató segítségével hallgat, ily módon rezgésszámmá konvertálva a melódiát. Annak örültem, hogy a matematika „nyelve” nem úgy jelent meg a regényben, ahogy egy posztmodern regényben jelent volna meg (l. a különféle szakszövegek térhódítását Hajnóczytól Esterházyig), de a tudatfolyamra jellemző beszédszólamok jelen esetben többször zavaróan hatottak: a regény végére csömöröm lett a számtalan közbeékelést záró felkiáltójeltől (egyet a könyv egyik regényajánlójában találtam: „két – japán! – gyerek”). Összességében tehát nekem kissé sok volt a szóból, így bevallhatom, a regény utolsó részére elvesztettem a fonalat is. Érzékeltem, hogy a regény egy csavarral próbálja felülírni az addigi történetet, de ennek behatóbb vizsgálatától megkíméltem magam.
A Múlt évezred Marienbadban érdekes olvasmányként indul, és a kezdeti lendület sokáig kitart, de a hatodik-hetedik fejezet körül egyre feltűnőbbé válik egyfajta monoton hangnem. Semmiképp nem óvnám az olvasókat Szávai regényétől, de felkészíteném őket egy többre hivatott regény lassú ellaposodására.
