B-
Yann Martel: Pi életeEurópa Könyvkiadó, 2012, 400 oldal
Őszintén bevallom, hogy direkt nem olvastam el eddig a Pi életét, mert már annyit hallottam róla, hogy a gondolatát is untam. Volt aki szerint a teljes lelkem megvilágosodik majd tőle, és fénylő glória fog világítani a fejem körül, és félmétert növekszik majd az aurám, más szerint pedig irodalmiaskodó, giccses coelhózgatás az egész, amitől a fülemből is világbölcs idézetek fognak csöpögni. Végül úgy hozta az élet, hogy muszáj volt elolvasnom, és döbbenten realizáltam közben, hogy a szöveg kimondottan erős, élvezem is, de hogy elérte-e, amit a szerző szeretett volna, hogy elérjen, hát... Kicsit olyan ez, mint a szerelem, ha az embernek sokáig kell összeráncolt homlokkal töprengenie rajtuk, akkor valószínűleg nincsenek gyengéd érzései, ugye?
Szóval, a könyv. A tigrist, meg a csónakot már gondolom, mindenki látta. A Pi életének körülbelül kétharmadát teszi ki az óceánon való sodródás, a többi visszaemlékezésekből, nagyon könnyed kézzel megírt vallásesztétikai vagy éppen zoológiai eszmefuttatásokból áll. Mindettől nem kell megijedni, a regény nem véletlenül lett sikerkönyv: könnyedén olvasható, mégis míves, szép szöveg, és mentes mindenféle álromantikától, hála istennek. Bár az alapképlet elvileg az, hogy az állatkertet szállító hajó elsüllyedése után ott marad a kamasz és a tigris egy csónakban a tengeren, ennél egy fokkal összetettebb a történet is, a jelentésrétegek szerkezete is.
Először is, nem egy tigris marad a csónakban, hanem egy hiéna, egy zebra, egy tigris, és hosszú, feszültséggel teli órák véres történései után, khm, korlátozódik Pi társasága végül csak a tigrisre. A történet felvezetése, amiben kissé elmosódott alakokként, de megismerjük Pi később tengerbe veszett családját és az édesapa által működtetett állatkertet, már belénksulykolja a regény tulajdonképpeni alapigazságát: hogy a legnagyobb vadállat maga az ember. A kisfiú Pi-nek végig kell néznie, ahogy a tigris, ez a játékos nagy cica szétmarcangol egy kecskét, ezért amikor magára marad a Richard Parker névre keresztelt fenevaddal egy alig tíz méter hosszúságú csónakban, nincsenek illúziói afelől, hogyha nem talál ki sürgősen valamit, akkor a következő zsákmányállat ő lesz. Kis tutajt eszkábál magának, és a „kamasz és tigris egy csónakban" idilli képe helyett a történet java részében inkább néhány méteres távolságból szemléli csak a csónakot, halászik, esővizet gyűjtöget, és próbálja megszelídíteni az egyre gyengülő vadállatot. Martel sztorija van annyira okos, hogy tulajdonképpen akár el is hihetnénk a szituációt, azonban egyre világosabbá válik, hogy mindez csak egy nagyívű szimbólum, és lassan inkább azon kezdünk el töprengeni, hogy vajon mit is jelképezhet.
Pi személyiségfejlődésének ugyanis két sarkalatos pontja van: az egyik szerencsétlen beceneve (nem Pisis, hanem 3,14, veri bele osztálytársai és nevelői fejébe), a másik pedig többszörös vallásos identitása. A regény egyik legérdekesebb, és számomra túl röviden kifejtett része, amikor a kamaszfiú a hindu hite mellé meggyőződéses kereszténnyé és muszlimmá válik, és nem hajlandó választani a vallásai közül. A tengeren való hánykódás, és a háromarcú, de egy Istennel való folyamatos párbeszéd tehát túl kell, hogy mutassanak egy nagymacskás akciósztorin, ez pedig akkor válik teljesen biztossá, amikor a kiszáradástól félőrülten és vakon pont összetalálkozik egy másik hajótörött csónakjával a végtelen óceánon. Micsoda véletlen, ugye. A különös, úszó szigeten tett kirándulás pedig végképp felcsigázza az olvasó fantáziáját, aki onnantól kezdve már úgy olvassa a regényt, mint egy krimit: a megfejtést szeretné tudni.
Nos, Martel hőse a végén leül, és elmond egy másik történetet, de ezzel valahogy mégsem elégít ki. Egyrészt, a legfőbb párhuzamra addig már rájött az ember, másrészt pedig pont az a húsevő ökoszisztéma megoldása érdekelne a legjobban, amiről szinte említés sem esik (én sem tudtam hova tenni, akkor valójában az író sem?).
És valahogy az egész utazás, mintha nem vezetne sehonnan sehová: ha ez egy példázat (márpedig az), akkor játsszunk a szabályok szerint, és legyen erkölcsi tanulság, de a történet olyan sok dologba kap bele, hogy végül valahogy minden kicsúszik a kezei közül. Most akkor hol van a jellemfejlődés, amit a legkisebb királyfi átélt? Az A-ból B-be tartó 227 napos útján hova érkezett meg? Mi van az isteneivel? Mi van a hitével? Mire kellett egyáltalán ez az egész, a szinte őrületig csigázott szenvedés, ha a jámbor és mélyen hívő fiú szinte egy az egyben ugynaaz a jámbor és mélyen hívő fiú marad? Hova vezet az ő hánykódása engem, olvasót? Persze rengeteg bölcs kijelentés van a könyvben (cinizmus nélkül, tényleg), de ha már hajlandó voltam átengedni magam Martel irányításának, akkor miért nem irányít határozottabban, és miért etet alig-falatokkal?
Kíváncsi voltam, vajon meddig marad velem a könyv, hátha majd belém vésődik, és a töprengés megmenti az élményt, de sajnos nem. Egy homályos, kellemes érzés maradt meg bennem, és az a kényelmetlen bizonyosság, hogy a sztoriban is és az író képességeiben is ennél sokkal nagyobb, katartikusabb szöveg rejtőzött volna, és még csak meg sem tudom, mondani, pontosan hol bliccelte el.
