A
Christopher Moore: Vérszívó démonok,Fordította: Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2008, 267 oldal, 2580 Ft
Különös véletlen, hogy az Alkonyattal érkező vámpírlázhoz igazították Christopher Moore bő tíz éve írt könyvének hazai megjelenését. Bár fehérre meszelt arcú, homemade vérivók nálunk valószínűleg nem lepik majd el az utcákat, a vámpír-kultusz mindenképpen jól jövedelmez, még akkor is, ha a Vérszívó démonok egészen más irányból közelít ehhez a bizarr szubkultúrához. Sokkal inkább tűnik az alapvető emberi konfliktusokra érzékenyen reagáló stílusparódiának, mint komolytalanul végigvitt misztikus bohóckodásnak. A gyakran felbukkanó irodalmi – és egyéb kulturális – párhuzamok is a (városi) legendák újraírásának szándékáról tanúskodnak, a jól bejáratott klisék mindig egy másik szövegben előtűnő rémséghez képest bizonyulnak haszontalannak. Ezek a részek a helyzet- és jellemkomikumon túl a kulturális sztereotípiák természetéről is tudósítanak, ha nagyon akarjuk, de lényegük szerint mégiscsak a szórakoztatást célozzák meg. Moore könyve emiatt tényleg nagyon vicces. Nem vagyok biztos benne, hogy maradandó és értékes alkotás, de borzasztóan szórakoztató, és a jelenlegi olvasási szokásokat figyelembe véve ez a legtöbb, amit egy könyvről el lehet mondani.
A vámpírokról nem sok pozitív állítás hangzik el a szöveg elején, minden valamire való információ arról tudósít, hogy mire nem képes egy vérszívó démon. A hagyományosnak hitt elképzelések egymás után dőlnek be, egészen a sztori mozgatórugójának felbukkanásáig. A dörzsölt „fővámpír” lassan felfedi ördögi tervét, ami meglepően kisszerűnek és sebezhetőnek mutatja az alkimistából lett vérivót. Elijah Ben Sapir évszázadok óta vadászik a megfelelő alapanyagra, olyan emberi mivoltában jelentéktelen lényre, akiből nagyszerű vámpír válhat. Jody egyszerű irodai alkalmazott, inkább helyes, mint gyönyörű, és unalmasan középszerű életet él; ideális préda. Érdekes, hogy korábbi, természetes életének részleteit csupán elhalálozása után ismerjük meg. A tapló baráttól az uralkodni vágyó, ostoba anyáig minden konfliktussal terhelt kapcsolatot a már élőhalott lány értelmezésében ismerünk meg. Ez roppant groteszk – hiszen a görbe tükröt egy mások vérével táplálkozó démon tartja a szereplők elé – és mély gondolat. Akárcsak a hősnő első igazi áldozatának története. C. Thomas Flood naiv kisvárosi álmait kergetve érkezik San Franciscóba: a bűn melegágyában akar íróvá válni. Minden, alapvetően a poénra kihegyezett megnyilatkozása ellenére is rendkívül összetett és érzékeny karakter, Moore egyik csúcsteljesítménye (ebben a regényében). Tom éjszakai műszakot vállal, hogy nappal megalkothassa életművét – vesztére, a vámpírlánynak ugyanis éppen egy ilyen időbeosztással rendelkező társa van szüksége. A srác szerencséjére a kollegiális viszony viharos gyorsasággal megy át testi, majd lelki kapcsolatba, így az apró harapások és az egyéb kellemetlen mellékhatások eltörpülnek a nem mindennapi párkapcsolat előnyei mellett.
Nem olvastam eddig mást Moore-tól, de úgy tudom, hogy a szövegben egyre sűrűbben felbukkanó Császár állandó szereplője a San Franciscóban játszódó regényeinek. A majdnem mindenható hajléktalan idővel eredményesebben szól bele a történet alakításába, mint a természetfölötti erejével tökéletesen visszaélő fővámpír. Ő találkozik először a démonnal, és ő indítja el a kezdetben nevetségesnek tűnő hajtóvadászatot is, amely végül megpecsételi hőseink sorsát. Figurája remekül illeszkedik bele a különböző érdekek mentén alakuló nyomozásba, és egyben sajátos választ ad egy nagyváros társadalmi problémáira. Akárcsak a vámpír(ok) ellen folytatott harc többi résztvevője, a Császár is szerethetően sokszínű. A hibákra és hiányra épülő ábrázolás hatalmas előnye, hogy a szereplők nem válnak egysíkúvá, hiszen az apró ügyefogyottságtól kezdve a halálos betegségekig mindent a szent célnak – a démonok kiirtásának – rendel alá a szöveg, így az esendőség úgy teszi hitelessé a szereplőket, hogy nem lehet ráunni sorozatos ballépéseikre. Ebből a szempontból példaértékű a Vérszívó démonok: sikerül úgy végigvinnie egy sokszereplős, változatos történetet, hogy a fogyaszthatóság nem megy a színvonal rovására.
Sőt, ez a könyv több szempontból példaértékű. Nem nagyigényű, korszakos mestermű – ezek létezését úgyis egyre többen tagadják –, de nem ígér többet, mint amit meg tud valósítani. A borítóhoz hasonlóan a szöveg – és a szereplők egy része – is két világ határán egyensúlyoz, és mindig csak annyit emel be a különböző rétegekből, amennyit hiba nélkül el tud rendezni magában. Egyetlen ponton tudnék belekötni – a kulturális utalások érdekes fordítása miatt –, de ez nem lenne sportszerű, hiszen a könyv minden akadékoskodás ellenére is képes néhány órára kikapcsolni a külvilágot, célját tehát magyar nyelven is eléri. Múltkor egy kommentelő rezignáltan jegyezte meg, hogy nincsenek olvasható, élvezetes könyvek mostanában. Ami könnyed és gyors, az nagy valószínűséggel egy kalap szar; amit meg a kritika felmagasztal és talán valóban értékes, az nagyrészt olvashatatlanul komplikált. Ha ez valóban így van, akkor a Vérszívó démonok töltheti ki a két világ határán tátongó űrt.
