A borzalmak színtere: Norman Bates agya

Hitchcock képsorai egy életre beégnek az emlékezetbe. Éppen ezért az olvasás minduntalan aládolgozik az ismert képsoroknak, a szöveg (ráadásul fordításban, az eredeti ízétől megfosztva) abszolút alulmarad a látvánnyal, az ezekkel kapcsolatos emlékfoszlányokkal kapcsolatban. Az emberelőny azonban másfelől gólra váltható, hiszen a kép és szöveg közötti váltások sorozata az olvasás során meglehetősen komplex élményt produkál. Amellett egyébként, hogy jó ötlet is volt a kiadótól, hogy pszichokrimiket felvonultató sorozatát ezzel a tulajdonképpen elfeledett szöveggel indította el. Meg egyébként is, Alfred Stefanónak és Hitchcocknak nem a semmiből kellett képkockákra varázsolniuk a rémületet. Robert Bloch „eredetije” a gyakori nézőpontváltásoknak, a cselekményesítő leírásoknak, az átfedésekkel trükköző jelenetezésnek, egyáltalán a módszeresen adagolt frásznak köszönhetően nemhogy nyersanyagnak, kiforrott műalkotásnak nevezhető, amely a rendező zsenialitásának (de így nemcsak ennek) köszönhetően válhatott a filmtörténet örök klasszikusává, ugyanakkor egy gazdag életmű kimagasló darabjává is.

 

A Bovaryné óta eltelt időben a nézőpontváltás annyira bevett műfogássá vált, mint a fejezetcím vagy a narratív kiszólás. Bloch azonban a váltásokat egy zavarodott psziché átkapcsolásaival kontúrozza. Hiszen ahogyan a regény záró fejtegetéseiből kiviláglik, Norman Bates éppen aktuális hangjában mindig két másik nyelődik el. A gyermeki Norman, Norma, az anya, valamint a felnőtt – „normál” – férfi személyiségei egyszerre morajlanak a főszereplőben, aki gyógyíthatatlan komplexusa következtében utolsó leheletéig őrizte az Anya kihűlt, rothadó testét, a gyilkossá projektált, élettel felruházott, megtestesített Ént. A Pszicho tehát amolyan modern freudi esettanulmány, allegória, de ereje vélhetően nem abban rejlik, hogy különböző elméleteket cselekményesít. Vagy nemcsak ebben.

 

A regény lendületes, a sztori egy pillanatig sem áll le. Sugallja a bekövetkező eseményeket, amennyire kell, takarékra teszi a fantáziát, de az átfordulásnál, azaz amikor kezdenek egyértelművé válni az erővonalak, sebességbe kapcsol, és a sztori éppen lefékez az utolsó mondatzáró írásjel előtt. A szöveg erős atmoszférát kelt, viszont a lépcsőzetes fokozás, amely során egyre közelebb kerülünk a Bates Motel belső helyiségeihez, egy pillanatra sem tűnik mesterkéltnek. Egy másik regényben talán kacagnánk az állóképen, amelyen az egyik szereplő nyakára vetül a polgárháborús szobor szuronyának árnyéka, de itt az ehhez hasonló megoldások felületi hegek nélkül olvadnak be a kompakt szövegtestbe. Ahogyan a véres jelenetek helyett az azt felvezető rövid jelenetsor válik hangsúlyossá. Bloch rémtörténetének nincs szüksége naturalista betétekre, a benne foglalt rémületet az elhallgatás okozza. Már persze akkor, amikor nem a Norman és anyja közti párbeszédekbe hallgathatunk bele, amelyek már magukban betegesek. Az autoriter hang ugyanis atommag-nagyságúra zsugorítja a gyötrelmesen engedelmes, az anyjával féltő anyaként bánó Normant.

 

„A borzalmak színtere nem a ház volt, (…) hanem Norman Bates agya.” – ha van tételmondat a könyvben, akkor ez az. És ez az a pont, ahol a regény felül tud emelkedni Hitchcock filmes értelmezésén, hiszen a szöveg egyszerre tudja megjeleníteni Bates hangjainak viaskodását, miközben képes elhitetni, hogy a hangokhoz egyenként hús-vér személyiségek is párosulnak. Amikor ez a beteges összhang szétrobban, Norman sorsa megpecsételődik: kirajzolódik előttünk az anyja ruháiba öltöző, kisminkelt, hangját elváltoztató férfi, aki minden áron stabilizálni akarja a helyzetet. A pitiáner krimi és a csigalassúságra ítéltetett kisvárosi love story elegyét rémtörténetté fokozó regény tehát megáll a saját lábán. Nehezen, de egy időre elfeledteti velünk a zuhanyfüggönyön megjelenő kés árnyékát, és a lefolyóban elnyelődő véres víz szimpla, de döbbenetes látványát.