A
KArafiáth Orsolya: Kicsi LiliScolar Kiadó, 268 oldal, 2012, 2763 HUF
ELSŐ MONDAT: “Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen.”
Az újságíró egy könyv megjelenésekor kivételezett helyzetben van, mert még nyomdába sem került a mű, ő már kap egy olvasópéldányt vagy titkos pdf-et, hogy előre el tudja olvasni recenzálásra vagy interjúkészítés előtt. Így kezdtem el olvasni a Kicsi Lilit egy nagy stócnyi A/4-es lapon és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy körülöttem mindenhol papírok hevernek, eltelt úgy másfél óra, de teljesen elfeledkeztem az időről, és nem utolsó sorban iszonyatosan nyomorultul érzem magam.
Igen, ez a kettősség a legnagyobb ereje a Kicsi Lilinek, ettől működik a könyv: egyszerre letehetetlen és rendkívül nyomasztó. Karafiáth Orsolya, ahogy a 22. oldalon olvasható interjúnkban is elmondja, bevallottan valós történetet használt fel a regény alapjául: egy fiatal lányt kamaszkorában elcsábít a magyartanárnője és évekig egy olyan titkos, beteg viszonyba kényszeríti, amelyben bár testi kapcsolatra nem kerül sor, a bántalmazás mégis jelen van. Majd a lány felnőve egy újabb, már valós leszbikus, elnyomó, bántalmazó kapcsolatban találja magát.
Fontos megjegyezni már az elején, hogy a leszbikus téma ellenére a Kicsi Lili nem leszbikus regény. Ez a történet ugyanúgy megeshetne egy férfi és egy nő, vagy akár két férfi között is. Ez a regény az elnyomó kapcsolatok természetét rajzolja meg nagyon erős és határozott színekkel. Karafiáth nagy tapasztalattal és különösen jó arányérzékkel építi fel a történetet, a regény E/1. elbeszélésmódjának köszönhetően a főhős, Lia szemével látunk mindent, mint egy filmben pontosan a tervezett pontokon érezzük a szenvedélyt, a haragot, a bántalmazást, a megfelelő helyeken szorul el a szívünk.
A szerző előző regényét A Maffia-klubot több kritika érte, ezek közül két állítás volt, amely szinte mindegyikben megjelent: egyrészt, hogy túl sok szereplőt és történetet mozgat, a szálakat maga sem tudja egy idő után kibogozni, másrészt, hogy nyelve túlságosan hétköznapi, és ez szinte leugrik a regény szövetéről. A Kicsi Lili esetében, lehet hogy pont A Maffia-klub hibáiból tanulva, Karafiáth szándékosan kevés szereplővel dolgozik és a mindentudó főszereplő történetmesélésének köszönhetően a regény végig feszes marad, nincs az az érzetünk, hogy a történet ereje elsodorja a szerzőt. Pedig erre nagy esély lenne, nagy írói önfegyelem és tudás kell egy ennyire mély, ezernyi apró momentummal, fontos morális és lelektani kérdéssel operáló témát ilyen módszeresen kibontani úgy, hogy a regény alapszándéka egyszer se csorbuljon. Ez különösen azért összetett és nehéz feladat, mert mindegyik szereplő annyira erős és pontosan kidolgozott a könyvben, hogy akármikor főszereplővé válhatnának. Ezért is becsapós a regény címe, mert Lili bár nem a főszereplő, mégis kulcsfontossággal bír a történet szempontjából. Ő az, aki viselkedésével, lelki terrorjával és csábító lényével ráébreszti Liát arra, mi is történt vele kamaszkorában; és pont ez a felismerés adja meg majd az esélyt arra, hogy Lia ki tudjon lépni az elnyomó viszonyból.
A szerzőt korábban ért másik kritika, miszerint nyelve túlságosan hétköznapi a Kicsi Liliben nem lehet támadási felület: a könyv pont attól működik, hogy nyevle szándékoltan beszélt, hogy azt érezzük Lia velünk szemben ül és szinte szugerrálva mondja és mondja ezt a szörnyűséget nekünk, mi pedig képtelenek vagyunk nem figyelni rá.
A könyv talán egyetlen gyenge momentuma számomra a vége volt: túl gyorsan, és az addig terjengős történetmeséléshez képest kurtán, leegyszerűsítve szakad meg a regény. Kérdés persze, hogy be lehet-e fejezni egy ilyen végtelennek tetsző történetet? Lehet pont ez a trükkje a regénynek? Hogy ezek a sztorik sosem befejezhetők?
