B+
Michael Chabon: Jiddis Rendőrök Szövetsége
Cartaphilus, 432 oldal, 2012, 2967 HUF
Első mondat: Kilenc hónapon át lebzselt Landsman a Zamenhof szállóban anélkül, hogy bármelyik szállótársának sikerült volna megöletnie magát.
Fura idők járnak a zsidókra. Ezt a mondatot úgy ismételgetik a Jiddis rendőrök szövetségében, mint Az ötös számú vágóhídban azt, hogy „Így megy ez.” És nagyjából annyit is jelent: tehetetlenséget elismerő, és abba beletörődő vállvonást az egyén, sőt, az egész nép sorsát tekintve. A Pulitzer-díjas Michael Chabon ötödik regénye egy alternatív történelemben játszódik, amiben Izrael 1948-ban összeomlott, és a zsidók egy Sitka nevű alaszkai városban telepedtek le, ahol 60 évre autonómiát kaptak. Csakhogy ez az időszak most a végéhez közeledik, Sitka visszakerül az USA fennhatósága alá, és senki nem tudja, mi lesz a zsidókkal ezután, hol fognak élni, lesz-e hazájuk, minthogy úgy tűnik, sehol a világon nem látják őket szívesen. Meyer Landsman, lecsúszott, elvált sitkai rendőrnyomozó a Reverzió előtti hetekben talál egy hullát abban a szállodának csúfolt koszfészekben, ahol lakik. Ahogy félig indián társával együtt beleártják magukat az ügybe, ami lassan nem csak a legkonzervatívabb sitkai zsidók alvilági machinációivá, de ráadásul egy nemzetközi összeesküvéssé bonyolódik, Landsman ráadásul megkapja új főnökének Binát, az exfeleségét. Fura idők járnak a zsidókra, valóban.
A Jiddis rendőrök szövetsége műfajilag bajosan besorolható könyv. Már a fülszöveg is ígér mindent a szatírától a krimin és a szerelmi történeten át a sci-fiig (bár utóbbi csak akkor indokolható, ha az alternatív történelem témáját mindenképpen sci-fi alműfajként kezeljük), de ezek közül egyértelműen a krimi a leghangsúlyosabb. A sztorit Chabon egy gyilkossági ügyre fűzi fel, és annak, ahogy Landsman piálva, láncdohányozva, félig elszántan, félig nemtörődöm módon navigál Sitka elképesztő morális fertőjében (erre visszatérünk), egyértelműen Sam Spade és Philip Marlowe környékén találjuk meg az irodalmi előképét. De ennek csak akkor van jelentősége, ha mindenképpen a zsánerek végéről próbáljuk megfogni a regényt, ami egyértelműen hiba lenne. A krimi, annak minden elemével (és vannak itt lövöldözések, fordulatok, még egy kis autós hajsza is) nem több Chabon számára, mint egy szerkezeti váz, egy összetartó erő, ami stabilitást ad a zsidósággal kapcsolatos, hol tragikus, hol vicces, hol szomorú, hol gúnyos gondolatai sorozatának.
Sitka történelmi-társadalmi-szociális hátterének ábrázolása lenyűgöző (a világ többi részéről szinte semmit nem tudunk meg, minden erre a furcsa, abszurd élettérre korlátozódik), a hely atmoszféráját vágni lehet, megosztottsága, bizarrsága, belterjessége, kultúrája, politikája váratlanul hosszú érzelmi skálán rángatja végig az olvasót. Nem csoda, hogy ilyen körülmények közt az egész mű a főszereplő identitáskeresésére fut ki. Landsman a maga kínos-tragikus házassági és családi múltjával a szakmáját, egzisztenciáját, egész életét kénytelen megkérdőjelezni, ahogy a gyilkossági nyomozás és a zsidó nép barátságtalan ködbe burkolózó jövője elválaszthatatlanul összegabalyodik. A már-már szürreális módon a világpolitika és a történelem színterére emelkedő krimiszál ennek a személyes aspektusnak köszönhetően marad emberközeli.
De a Jiddis rendőrök szövetsége azért szerencsére nagyon messze áll egy nép sorsán lamentáló melodrámától, ugyanis Chabon még akkor is légies könnyedséggel, a szája sarkában bujkáló vigyorral mesél, amikor pedig nagyon is komoly témákat érint (pl. a főhős öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai). Az egész könyvből csöpög az irónia: előbb-utóbb minden humorforrássá válik, legyen szó férfiről és nőről, magáról a krimi műfajról, a regény saját címéről, vagy mondjuk az izraeli-palesztin kapcsolatról (a sitkai zsidó-indián viszony ennek a csendes, ugyanakkor – ha egyszer leesik az olvasónak – fergeteges paródiája). Chabonnak ráadásul megvan az érzéke hozzá, hogy úgy nevessen ki valamit, hogy közben a tiszteletlenség fel sem merül a részéről. Bár ezzel nem egyszer nagyon vékony jégen táncol, konkrétan, ha nem volna maga is zsidó, őt és a könyvét is cafatokra tépték volna az antiszemitizmus vádjával.
Mert a regény tele van szánalmas, bűnös, nevetséges, undorító, amorális, kicsinyes karakterekkel, akik természetesen mind zsidók. Nem mernék messzemenő találgatásokba bocsátkozni, hogy miért látja, vagy legalábbis ábrázolja így a saját népét Chabon, de az irónia rétegeit látva megkockáztatom, hogy a gúnyolódás legalább annyira szól a zsidókkal kapcsolatos sztereotípiáknak és az antiszemitizmusnak, mint maguknak a zsidóknak. Chabon ugyanis érezhetően törődik ezekkel a figurákkal, különben nem vesződne annyit vele, hogy megváltásra képesnek, és az olvasó számára szimpatikusnak ábrázolja őket. Figyelmembe véve az embereknek a zsidósággal kapcsolatos igen vegyes és heves érzelmeit világszerte, sőt, az egész általában vett politikai korrektséget, amit egyik oldalról abszolút indokol a meghökkentő intolerancia, a másik oldalról abszolút röhejessé tesz a túlérzékenység, ehhez a könyvhöz kellett némi merészség. (Egy tökéletes világban ebből a Coen-testvérek csinálnának filmet, és egy ideig úgy tűnt, így is lesz – de sajnos tavaly kiszálltak, úgyhogy aki a magyar kiadás fülszövegét írta, kissé le volt maradva.)
Sziporkázó verbális és tematikai kreativitása, humora, szenzációs hasonlatai és idézetgyűjteményekbe való dialógusai, könnyedsége ellenére a Jiddis rendőrök szövetsége nem hibátlan, és nem is egyszerű olvasmány. Bármilyen öröm nézni, ahogy az egyik legnagyobb kortárs amerikai író popkultúrát kever egy szépirodalmi műbe, a végeredmény azért meg-megszenved az inkonzisztens műfaji elemektől, és főleg, a nehézkes belterjességtől. Tele van zsidó poénokkal, szavakkal, szokásokkal, utalásokkal, amik nagyját csak értetlen pislogással tudja fogadni az, aki ebben a kultúrában nem járatos. De akit ez nem tántorít el, az élvezni fogja a könyvet, és a végén, amikor a cselekmény beérik egy megváltástörténetté, még a katarzis is meglesz. Remény mindig van. Még ha fura idők járnak is a zsidókra.
