Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok, fordította: Molnár Eszter
Európa Könyvkiadó, 2014, 501. oldal, 3490 ft
B-
Dacolva teremtőjével és hóhérjával, Hercule Poirot főnixként támadt fel önnön hamvaiból! A különc zseni vadonatúj, friss-ropogós pastiche-ban tűnik fel 1975-ös halála óta első alkalommal. Lélegzetelállítóan izgalmas kísérlet, engem már az ötlet is teljesen lázba hozott (másokat kevésbé, de most nem idézném az ünneprontókat), és minél előbb szerettem volna viszontlátni a sokakat irritáló, nekem mégis kedves kackiás bajszú belgát.
Mit írjak róla?
Klasszikus, analitikus krimiről kritikát írni eleve nehéz feladat. Ugyanis – jó esetben – van neki ugye egy slusszpoénja, amit a recenzor nem fedhet fel, mert az csúnya dolog. A slusszpoént ráadásul ezer csekélyebb fajsúlyú csavar előzi meg, s velük az olvasói megfejtések is rendre korrigálódnak: a 100. oldalig X-re gyanakszunk, aztán, mivel ő tisztázódik, Y-ra. És így tovább. Az óvatlan kritikus máris térdig gyalogol a spoilerekben, magára vessen, ha fejére zúdul a leendő olvasók ádáz haragja.
Sophie Hannah művének esetében még nehezebb a dolgunk, mivel a könyv csak most jelenik meg az egész világon. Meg hát óhatatlanul felmerül a kérdés: megérte-e egy utánozmányt gyártani? Meddig merészkedhetünk előre a cselekményben, hogy ne haragudjon ránk senki, de egy fülszövegnél (ami amúgy a világmindenség legspoileresebb kreálmánya) azért informatívabb legyen a dolog? Nem szeretnék semmi jónak, sőt rossznak az elrontója lenni, és talán nem sétálok túl mélyre az ingoványos területen. Tehát:
1.A monogramos gyilkosságoknak semmi köze nincs a hús-vér Agatha Christie-hez. A cselekmény teljes egészében Sophie Hannah thrillerszerző agyszüleménye, aki az egészet jóval korábban kitalálta, csak saját írói univerzumában nem lelt számára helyet. A Christie-rajongó írónőnek kapóra jött az örökösök felkérése, hogy új ötletét régi köntösbe öltöztesse, de saját bevallása szerint nem akart ringbe szállni a krimi egykori királynőjével.
2. A monogramos gyilkosságok-béli Poirot tényleg az a Poirot, akit Agatha Christie regényeiből megismerhettünk. Mintha Agatha egyszerűen csak kifelejtette volna ezt az esetet a detektív számtalan bravúros nyomozása közül. Tojásfejestül, szürke agysejtestül, makulátlanra vasalt hacukában halad a hazugságokkal kikövezett úton a végső igazság felé. Lelkesen keveri az angolt francia kifejezésekkel, ha izgatott, macskazölden világít a szeme, és mindig gondosan megigazítja a ferde evőeszközöket (rendmániájának köszönhetően ebben a regényben is fontos felfedezéseket tesz). Poirot a gyilkosságot semmilyen körülmények között sem tartja helyénvalónak, fellépésével az élet kiszámítható, a gonosz legyűrhető. Nincs semmi újítás, furfang, posztmodern kacsingatás, ha valaki ettől tartana.
3. A regény stílusa is nagyjából megegyezik a krimikirálynő tündöklésének idején divatos hangnemmel: Hannah rafinált stílusjátékkal bűvészkedik, garantálja, hogy vérbeli klasszikus krimi kerüljön a rajongók kezébe.
4. Nem egy, hanem egyszerre három gyilkosság borzolja az ötórai teához szokott idegeket. A szerencsétlen holttestek egy szálloda három különböző emeletén, precízen kiterítve, mandzsettagombbal a szájukban várakoznak arra, hogy a zseniális belga felkutassa és megbüntesse a gyilkosukat.
5. A Christie-életmű avatott szakértői régi ismerősként üdvözölhetik a 20. század első felének jellegzetes londoni miliőjét, arcait, a tipikus címeket és foglalkozásokat (nyomozó a Scotland Yardról, fecsegő szállodaigazgató, megfélemlített szobalány, rangos festőművész, pincérnő, lelkész, orvos, lord és lady etc.). Hannah a rongyosra olvasott Christie-könyvekből átemelte az angol vidék barátságos vagy épp borongós hangulatát is: a regény gyakori enteriőrjei a bájos falusi házak, apró utcácskák, parókiák, elhagyott temetők, templomok, csapszékek.
6. És van persze megannyi gyanúsított, akiktől hemzseg a brit főváros és a countryside, csak győzze Poirot kihámozni közülük a valódi elkövetőt. Remélem, senki sem lepődik meg, ha elárulom: győzi.
7. A regény egy kicsit zavaros és helyenként egyszerűen nyálas. A szerkezet széttartó, sok kérdésre egyáltalán nem kapunk választ, vagy ha igen, nem mérhetők a logikai malőröktől szintén nem mentes, ám tehetségével ezt valahogy mégis feledtetni tudó Agatha Christie-hez.
8. Az új Hastingst, a regény narrátorát, azaz Edward Catchpool nyomozót valószínűleg már a főiskolai felvételiről kihajították volna szakmai alkalmatlanság miatt, és egyébként is ráférne egy intenzív pszichoterápia párkapcsolat-, arckép-, és hulla(!)fóbiája miatt. Poirot tenyérbemászó kioktatásai soha nem voltak annyira jogosak, mint ebben a regényben.
9. A sok nyelvi játék, illetve a nyelvhasználati kérdések (milyen szó helyettesíthető a keresztrejtvénybe, illetve ki milyen regiszterben beszél, művelt úr módjára avagy a plebs stílusában) nehézkesen, erőltetetten működnek. Nem tudom eldönteni, fordítási problémákról van-e szó, vagy maga az írónő sem jeleskedik megalkotásukban. Pedig kétségtelenül lelkesedik a témáért, telezsonglőrködi az egész regényt efféle játékokkal.
10. A vége… erről az olvasók iránti tapintatból csak suttogva és szájeltakarva kérdezem a szerzőt: Miért kellett neki ilyen hülye ürügyet kitalálni, hogy elleplezze a valódi okot? Miért mentek oda, ilyen sok ember elé? Ez miért öli meg azt? Miért… na mindegy. Sok a miért, nincs válasz.
11. Azért senki ne rettenjen el az olvasástól. Izgalomból, fordulatokból nem lesz hiány.
12. És a nagy kérdés a végére: megérte a szenzáció, vagy kicsit úgy érezzük magunkat, mint mondjuk Gus van Sant újraforgatott Psychója után? A válasz alaposan megosztja majd a krimifaló társadalmat, hisz már az ötletet is sokan szentségtörésnek érezték, míg mások eksztázisban ünnepeltek. Részemről: kezdetnek nem rossz. Ki tudja, hátha folytatódik a kísérlet.
C’est fini. Sok sikert az útvesztőhöz!