B+
Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?Magvető, 2009, 238 oldal, 2690 Ft
Milyen szövegeket tartalmaz Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötete kötete? A különböző jellegű folyóiratokban megjelent szövegek címkéje ("tárcanovellák, publicisztikák") első lépésben meggátolnák, hogy – legalábbis egy verseskötethez hasonló módon – beszélhessünk kompozícióról, a ciklusok által megszabott rendről, eltérő (el-)beszélői hangról vagy modalitásról. A felkínált sablont szétfeszítő szövegek viszont éppen arra ösztönözhetik az olvasót, hogy a kötetet inkább szépirodalomként, a benne található szövegeket pedig ne a publicisztikai "kényszer" vagy intenció vezérelte tárca, hanem a – valóban az újdonság erejével ható – novella megszólított hagyománya mentén olvassa. A végső döntést, de ennek illúzióját is meggátolják a kötet – ilyen értelemben – széttartó szövegei, viszont az életképek és emlékrészletek olvasása közben izgalommal követhetjük a játékot, amelynek tétje rendkívül sokrétű. Mennyire határozhatók meg a novella keretei? Legitim műfaji megjelölés-e a tárcanovella a 21. században? Meghúzható-e a határvonal az idén már verseskötettel (Magas labda) is jelentkező szerző fikcióképző és valóságábrázoló attitűdje között?
Fikció és valóság viszonyával kapcsolatban egy látványos példát említenék. Mindig érdekes megfigyelni azt, ahogyan egy adott tudományág művelője "szépirodalmat" ír, és a keletkezett szöveg így kérdéses viszonyba kerül az irodalmi prózanyelvvel: szociológusként Závada Pál például szívesen poetizálja át, alakítja regénnyé élményeit, míg Csalog Zsolt sokkal szorosabban követi "adatközlőit", szövegei erősen szociografikus ihletettségűvé válnak. Tóth Kriszta, akarom mondani a nevével ellátott kötetben feltűnő, különböző szerepet betöltő „beszélők” a megfigyelés és a mindennapi tapasztalat automatikus lejegyzésének elemi aktusaitól jutnak el olykor a közvetítésig vagy leírásig, olykor pedig az elvontabb megnyilatkozásokig, illetve a novella poétikáját súroló látás- és írásmódig. A kötetindító szöveg, és az egész első ciklus ez utóbbit valósítja meg: a Teiresziász (a több szöveget átfogó ciklus címeként) izgalmasan variálja a nem-látás és a tudás között feszülő ok-okozati (?) kapcsolat irányította olvasásmódot, a legelső szöveg, a Homokakvárium viszont mindezt "megfejeli" a kint-bent problematika izgalmas aktualizálásával - a szöveg így menthetetlenül túllép a publicisztikán. A történetben hajléktalanok játszadoznak egy olyan táblával, amelyben a homokszemek mindig más és más ábrát rajzolnak ki a mozgatásnak megfelelően – a narrátor egy észrevétlen váltást követően maga is homokszemmé válik a várossá tágított üvegtáblák közötti térben, véletlen mozgása pedig tulajdonképpen megerősíti az adott ciklus darabjainak folyamatos hely- és helyzetváltoztatását, a szöveg pedig így a kötet sajátos ars poeticájaként is szolgálhat. A rövid történetek eltérő témája és hangvétele ugyanis egyfajta izgágaságot sugall, és néha nehéz megállapítani, hogy az olyan szövegek, mint például a Remete vagy a Pixel a személytelen (megfigyelői) narráció illetve a humor – a kötetben tapasztalt korábbi változatoktól eltérő – eszközei révén a felkínált kód szétroncsolására buzdítanak vagy azt megerősítendő, valamiképpen paródiaként „lógnak” ki a kötetből.
Képtelen vagyok eldönteni, hogy a műfaji keretek alcímbe illesztése hat-e zavaróbban vagy a kötet talán legerősebb szövegének kezdőpozícióba helyezése, de valószínűleg ez az eldönthetetlenség, azaz a publicisztika és a szépirodalom közti billegő állapot adja a kötet sajátos ízét. Ebből következik, hogy egy-egy szöveg aktuális kiemelését sem elsőrendűen minőségi, hanem a sokszínűség megerősítését célzó okokból tehetem. Így az Űrkutyák és az Űrcica – zavaró bárgyúságuk ellenére is – a mesélői beleélés új változatainak tekinthetők, a Mámor és A Mansuelo-ügy történetmondói attitűdje pedig olyan markáns referenciákat vethet fel, mint a város-vidék viszony, illetve a mindennapi misztifikáció. Az Örkény-árnyjátékok ugyanakkor a jelölőszinten megképzett szövegköziséggel párhuzamosan le is építik az Egypercesek szerzőjével "felidézett" kapcsolatot, noha az 'árnyjáték' megjelölés végülis erre a kettősségre is vonatkoztatható. Összegezve: a jelzett publicisztikai keret egyrészt nagyobb mozgásteret biztosít, másrészt semmissé teszi a valóság és a szöveg, a valóságot megélő és a szöveget lejegyző én közötti viszonyhálót. Mindez nem menti fel a kötetet az erősen váltakozó színvonal vádja alól, de alapvetően kellemes élményt produkál. Tóth Krisztina nem válik minden szöveghez odaérthető elbeszélői énné, de a műfaji játéknak köszönhetően a címlapon olvasható nyelvi jelölő által keltett zaj a kötet utolsó lapjáig rezonál.
