Kácsor Zsolt: István király blogja
Athenaeum, 2009., 189. o., 2490 ft
A médiaegyenlőség korában akárki alkothat, és garantált hozzá a mélyen tisztelt publikum is. Az ember görcsös akarással igyekszik valamilyen nyomot hagyni, no meg azt is szereti elhinni, hogy véleménye fontos és maradandó, ezért mindig akad a világhoz valamilyen vizuális-virtuális hozzáfűznivalója: él és virul a névtelen-arctalan kommentműfaj, a Youtube szösszenetei a cukicicástól az amatőr kisjátékfilm-kísérletig, a napló- és levélregény 21. századi transzformációjával, a bloggal pedig a (hobbi)literatúrát űzőknek nyílik lehetőség ingyenes publikációra. Így aztán blogol boldog-boldogtalan, a miniszterelnök és a kormányszóvivő, Mari néni a sarki piacról, a tőzsdeügynök, és a tinédzserlány rózsaszín selyempárnák közt. Nem vitathatjuk el a jogot államalapító királyunktól sem, hogy egy igazi Monty Python-os csavarral szintén arra adja a fejét, hogy küzdelmes életének epizódjait az interneten tegye közkinccsé.
Kácsor Zsolt a világhálón már közreadta István kalandjait, és műve most végre megjelent könyvformában is, szerkesztve, átdolgozva. Siránkozó hangvétele rögvest ismerősen bizsergeti Szomszédokhoz szokott lelkünket – panaszhalmozás és sirámfokozás a végsőkig, erről ismerszik meg a magyar. Kontempláció váltakozik kényszeredett akciókkal: urunknak, aki egy alulművelt, kedélybeteg mizantróp, igazából nincs nagy kedve harcokat vezetni meg négyfelé vágatni, csak sodródik az eseményekkel: fél a felelősségtől, de azért habozás nélkül mészároltat vagy áll kegyetlen bosszút, ha úgy jön ki a lépés, a lelkifurdalás-kezdeményt pedig egy vérbeli diktátorhoz illő „nem volt más választásom” axiómával söpri félre. Megtudhatjuk tőle azt is, hogy anyja, Sarolt valóban az a szívtelen, zsarnoki nőszemély, amiért már az István, a királyban is utáltuk, ehhez képest logikus, hogy mellette Géza fejedelemnek csak a behúzott nyakú, pipogya papucs hálátlan szerepe jut. A „bugris bunkó” Koppány öntelt, arisztokratikus trónkövetelő, bajor Gizi pedig elviselhetetlen hisztérika, aki azt képzeli, hogy Magyarországon még az arany is szarból van. Vicces ötlet a gyermek Imre herceget sápítozó kiskamasznak ábrázolni, őt apja autoriter nevelési elvek alapján időnként a lóhoz kötözi, mert mégis milyen magyar az, aki nem sajátítja el legfőbb nemzeti sztereotípiáink egyik legfontosabbikát. Ehhez jön még a visszakérdezési mániában szenvedő Asztrik, a szentenciákban kommunikáló szentfazék Gellért, a flegmatikus német lovagok, no meg a tébolyodó világ pozitív kontrasztjaként funkcionáló drogos táltos és a részeges szerzetes szeretetreméltó alakjai, akik talán kissé didaktikusra sikeredtek, de azért vannak jó poénjaik.
Az István király blogjának szekularizált nyelve és világa természetesen hemzseg a játékos archaizmusoktól, aktuálpolitikai utalásoktól, áthallásoktól, a jellegzetes mai magyar közbeszéd- és gondolkodás, a panaszkultúra, az összeesküvés-elméletek és az etnikai fölényeskedés parodizálásától – változó színvonalon működik, néha kicsit rosszízű, máskor telibe trafálja az olvasót. Az internet nyelvét véleményem szerint – azon a tipográfiai ötleten kívül, hogy a fejezetcímeken kis nyíl jelzi, hogy kattinthatunk – nem sikerült specifikálni, hagyományos napló ez a javából, de ne kekeckedjünk. Maró humorú, kegyetlen szatírának nem nevezném, ám a Magyar vándornál klasszisokkal jobb: szórakoztató interpretálása a rendszerváltás utáni Magyarországnak.
