Oleg Pavlov: Orosz trilógia, fordította: Goretity József
A+
Magvető Könyvkiadó, 2013, 472 oldal, 3392 HUF
Az 1970-ben született Oleg Pavlov a kortárs orosz prózairodalom kiemelkedő alakja, számos irodalmi díj nyertese (orosz Booker-díj, Szolzsenyicin-díj, Legjobb Külföldi Könyv díja Franciaországban). Kazahsztánban volt börtönőr a katonaság alatt, ahol egy fejsérülés következtében kórházba, onnan pedig pszichiátriára került, így érthető okokból idő előtt leszerelték. A Kazahsztánban átélt tapasztalatokból táplálkozik az Orosz trilógia, mely ennek ellenére nem önéletrajz, sokkal inkább az emberi kegyetlenség és züllöttség regénye.
Ahogy azt a cím is mutatja, az Orosz trilógia valóban három különálló történetből, ha tetszik, kvázi három könyvből épül fel. A közös szereplők azonban, melyek rendre összekötik a trilógiákat, ezekből az elbeszélésekből hiányoznak. A Kincstári mese című első könyv egy Isten háta mögötti sztyeppén állomásozó tiszt, Habarov százados kétségbeesett harcát festi le, aki foggal-körömmel küzd a teljes nihilbe zuhanás ellen, holott azzal, hogy erre a laktanyára száműzték, felettesei már determinálták a sorsát. Innen nincs menekvés. Nincs kitörés. Aki egyszer idekerül, az már csak koporsóban távozhat el. Ezzel a helyzettel minden baka tisztában van, és villámgyorsan levonják a megfelelő konzekvenciát: csak úgy lehet kibírni ezt az állatnak való életet, ha magasról tesznek a kötelezettségeikre, és tisztességesen berúgnak minden áldott nap. A századost azonban nem ilyen fából faragták. Habarovnak az emberi méltóság visszaszerzéséért folytatott harca adja a cselekmény vezérfonalát.
A középső könyv, A Matyusin-ügy, egy törtető és kegyetlen apa megfelelési kényszerrel küzdő fiának története. Grigorij Iljics teljhatalmú úr, megkérdőjelezhetetlen katonai tekintély, aki mindkét fiától elvárja, hogy a nyomdokaiba lépjen, ám amikor kisebbik gyerekéről (hősünkről) kiderül, hogy alkalmatlan a szolgálatra, az eddigieknél is jobban elhatárolódik tőle. Matyusin azonban addig nem nyugszik, míg be nem sorozzák. A karagandai állomáson átélt borzalmak, a folyamatos megalázottság és kiszolgáltatottság azonban teljesen más embert faragnak belőle, mint aki korábban volt.
A gyász kilencedik napja Karagandában, avagy az utolsó napok elbeszélése, mely lezárja a trilógiát, az abszurd és a groteszk olyan meghökkentő elemeivel operálva meséli el egy baka holtteste visszaszerzésének kálváriáját, mely egyszerre késztet nevetésre és borzongásra. A fő történetszál kiegészül a katona apjának segélykiáltásaival, akinek egy vágya van: jelen lenni a fia temetésén. Egy ilyen embertelen világban azonban ennek a triviális kérésnek a teljesítése sem magától értetődő.
Az időn kívüliség mint visszatérő motívum az egyik legfontosabb elem, mely a közös helyszínen, Karagandán túl összekapcsolja a három történetet. A hatalmas Szovjetunió minden pontjáról érkező különböző nációjú katonákat (akik között nem egy üzbég, kazah, kirgiz, sőt, kínai is van) állatokként zsúfolják össze a laktanyákban, ahol megáll az idő, és a szolgálat ideje egyetlen hosszú, végeérhetetlen, kínkeserves nappá aljasul. A bakákat verik a feletteseik, a bakák verik egymást, a kegyetlenség, az erőszak az emberek lételemévé válik. Matyusint és társait a kiképzőtisztjük a felsorakoztatást követően minden nap puszta szeszélyből ököllel szíven üti, hogy lássa, kibírják-e, ellenállnak-e. Az embertelen bánásmód következtében sokan lesérülnek, a rokkantak viszont senkinek sem kellenek. A kórházba kerülés sem jelent azonban pihenést: aki a füle botját meg tudja mozdítani, munkára fogják. Cseberből vederbe. A vonatmotívum mint az utazás allegóriája szintén mindegyik történetszálban helyet kap: Habarov hirtelen döntéstől vezérelve vonatra száll, hogy társai érdekét képviselve meggyőzze feletteseit az önellátás szükségességéről (krumplit akar ültetni, ehhez azonban engedélyre van szüksége). Matyusint társaival együtt vonattal szállítják egyik állomáshelyről a másikra, ahol az utazások a laktanyákon majdan tapasztalt állapotok előrevetítései, mintegy azok analógiái. A fiát gyászoló apa egy vonatfülkébe invitálja újonnan megismert „barátait”, akiket ott vendégel meg.
Az Orosz trilógia minden szava a brutalitásról, az érzéketlenségről, az emberi aljasságról tanúskodik. A kilátástalanság hatja át a szereplők életének minden pillanatát. Öntudatlanra inni magukat a parancsnoki szobákban függő Lenin- és Brezsnyev-portrék előtt, ölre menni azért a pár falat moslékért, amik még az ehető kategóriába tartoznak, péppé verni egymást egy kitaposott csizmáért, ehhez értenek csak, ehhez értenek igazán. A Pavlov teremtette abszurd világ ereje ezekből az elemekből táplálkozik. De mi teszi igazán megrendítővé a történeteket? Hogy a benne leírt kegyetlenségek – a fikció ellenére – nagyon is valóságosak. Ezek a borzalmak valóban megtörténhettek. És még csak nem is a megnyugtatóan távoli, elfeledett múltban.
Szerző: Moller Barbara
