„Most hagyja el Wink városát… Mégis miért?” – Így búcsúzik a látogatóktól Robert Jackson Bennett Horzsolások című regényének bizarr fantáziavárosa, és van ebben a kérdésben valami szomorú, felháborodással teli, kíváncsi és fenyegető, remekül jellemezve a mű érzelmi és hangulati világát, mondanivalóját. Bennett városa helyileg valahol Amerika mélyén, a lezárt katonai területeket és titkos kísérleti telephelyeket bújtató, végtelen, kietlen Új-Mexikói sivatagban van, a térképeken nem szerepel, a hivatalos dokumentumokból a nyomát is eltűntették, az időből teljesen kizökkent. Egy óriási időkapszula az 1950-es évekből, amibe nem csak a korszak sajátosságait – az amerikai álom ideologizálása, tudományos kísérletek stb. –, de kínzóan beteljesületlen vágyakat, tragédiákat, félelmeket is zsúfoltak.
A Horzsolások első 70 oldalát ide kattintva elolvashatod>>
Robert Jackson Bennett: Horzsolások
Agave, 2015, 640 oldal, 4280 Ft
Ide vezet napjainkban Mona, a főszereplő sorsa, miután a világon senkije és semmije nem maradt, csak egy örökölt ház, és egy utolsó remény, hogy talán várja majd Winkben valami. Bármi, ami tovább élteti, ami okot ad az életre, és esetleg megmagyarázza, hogy miért ilyen elcseszett sors jutott neki. Azonban Wink csak elsőre varázslatos és paradicsomi Mona szemében, a város sötét zugaiban, a sziklák árnyékban, a mocsarak mélyén, az erdők sűrűjében már vár rá a borzalom, és ezúttal szembe kell néznie vele.
A Horzsolások pazarul megírt könyv, kicsit sci-fi, horror, fantasy, de leginkább talán modern mítoszregény és példabeszéd, ami Wink zárt világán, és számos remek szereplőn, életúton keresztül mesél a csodásnak hitt amerikai álomról, amiből végül csupán valami torz, bizarr korcs végeredmény lett.
Ez a negyedik regényed, ami valamilyen módon Amerikával és az amerikai múlttal foglalkozik. Az egyes művek hogyan dolgozzák fel ezt a témát?
Amerika annyira új ország, hogy a fejlődésén keresztül bizonyos értelemben a 20. század kialakulását figyelhetjük meg. Rövid történelme miatt nincs rá akkora hatással a múlt, ezáltal lehetőségünk nyílik a modernitást tiszta, légüres térben vizsgálni. Az első négy regényem Amerika történelmének bizonyos szakaszaival, időszakaival foglalkozik. A The Troupe a vasútvonalak kialakulásáról és a kultúra elterjedéséről szól, középpontjában az országszerte kialakuló, vándorló komédiás vaudeville-társulatokkal. A The Company Man a korporatizmusról, vagyis a sztrájkokkal és osztályharccal teli időszak megszületéséről mesél, míg a Mr. Shiversben a 20. századi amerikai identitást talán leginkább meghatározó mítosz, a nagy gazdasági világválság kerül előtérbe. És befejezésül ott a Horzsolások, amiben felfedezzük, ahogy az ország ismét feltalálta és mitologizálta magát, ezúttal a század közepén.
Ha röviden össze kellened foglalnod, mit mondanál, szerinted mi Amerikai legnagyobb múltbéli hibája?
Vélhetően azt mondanám, hogy őrületes tévedés volt hagyni, hogy a hidegháborús gondolkodásmód szinte mindenre rányomja a bélyegét a kultúránkban, kezdve a hadiipari komplexumok megjelenésével, melyekre már Eisenhower is figyelmeztetett. A hidegháború teljesen megváltoztatta a magunkról és a világról alkotott képünket. Szerintem Amerika 9/11 utáni történelme csupán betetőzése annak a paranoiának és adok-kapok játéknak, amivel az utóbbi évtizedekben magunk alá tettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy a Horzsolásokban felbukkanó témákat ilyen műfajok, érzelmek és hangulatok vegyítésével dolgozd fel? Félelemmel, izgalommal, a sötétből előmászó, istenszerű szörnyekkel, a fantázia és a realitás vegyítésével.
Eredetileg egy kisvárosi gótikát szerettem volna írni, ami az 1920-as, vagy 1930-as években játszódott volna, mikor egy fiatal nő visszatér New Englandbe, és rájön, hogy a várost istenek lakják. De aztán erre ráuntam, és így rájöttem, hogy ha az isteneket Lovecraft-i szörnyekre, az időszakot pedig egy elképzelt 1950-es évekre cserélem, de közben a történet mégis a napjainkban játszódik, akkor minden ötletem kifejezetten jól működik.
Egy korábbi interjúban azt mondtad: „El kéne mennetek Új Mexikóba! Félelmetes egy hely!” Mire gondoltál pontosan? Találhatunk a valóságban Wink-szerű városokat?
Igen. Az Amerikai Nyugat - és ebbe beleértem Nyugat-Texast is – többnyire rendkívül festői, elhagyatott és szürreális. Winkhez talán egy Marathon nevű város áll legközelebb a valóságban, magával ragadóan bizarr. Mindig úgy érzem, hogy az ilyen helyeken bármit megtehetsz. A boltok akkor nyitnak és zárnak, amikor a tulajnak úgy tartja kedve, ráadásul az alapvető várostervezésnek még a gondolata is hiányzik. Marathon amúgy nyugatra található a Big Bend nemzeti parktól, ami lényegében egy hatalmas, sziklákat és dombokat felölelő sivatag.
Egyébként Wink nevű város a valóságban is létezik, ugyancsak Texasban található. Ott született Roy Orbison, akinek a zenéit David Lynch többször is előszeretettel használta. És így tulajdonképpen bezárult a kör.
Wink világa egy különösen meghatározó korszakot idéz: idealizált 1950-es és 1960-as évek, hidegháború, űrfegyverkezés, a felszínen boldogság, a mélyben magány és elidegenedés. Te már nem ebben korszakban születtél – mit jelentett a generációtoknak, vagy mit jelent ma Amerikának ez az időszak? Érezhető bármiféle hatása még ma is?
Az 1950-es és 1960-as évek súlya mindmáig komolyan ránk nehezedik, hiszen bizonyos fokig a 20. századi élet kiindulópontjaként tekintünk arra a korszakra. Ekkor lett mindenkinek autója, elegáns kertvárosokat építettünk, a sugárhajtású repülőinkkel pedig meghatároztuk a repülést. Emiatt az az időszak rendkívül jelentőséggel bír a magunkról alkotott gondolkodásunkban, jelentsen ez jót vagy rosszat. Szerintem alapvetően csak egy álmot, egy fantáziát dicsőítünk, amikor ezekről az évtizedekről beszélünk. A tényleges valóság mocskos és bonyolult volt, nem beszélve arról, hogy mit kellett átélned, ha nem voltál fehér, vagy férfi, vagy heteroszexuális.
Összeállítottunk egy Horzsolások-playlistet is, hallgassátok!(az iTuneson is eléritek a Könyves podcastot)
A Horzsolásokat különösen érdekessé teszi, hogy műfajilag nehéz besorolni. Ilyen sokszínű, összetett és nagy terjedelmű mű megírásánál mi tud egy írónak keretet adni? Mi határozza meg az irányt?
Rengeteg magazint néztem át, melyek a kor modern építészetével foglalkoztak. Az ilyen típusú képeken mindig van valami hátborzongató: ránézésre minden tökéletesnek tűnik, de embereket sosem látni rajtuk. Senki nem él ezekben az otthonokban. Van ebben valami gyönyörű, kimért és hűvös furcsaság, amit meg akartam ragadni, és emiatt igazából bele sem gondoltam abba, hogy a végeredményt melyik irodalmi stílusba lehetne majd besorolni.
Közel egy évig dolgoztál a regényen, ez idő alatt napközben többnyire egy szörnyen lehangoló gyárban robotoltál. Képes egy ilyen környezet és körülmény inspirálóan hatni?
Valószínűleg igen. Azt hiszem egy olyan hagyományos családi életet próbáltam kialakítani, ami nekem sosem adatott meg, vagy amiről akkoriban úgy éreztem, hogy nem tudom megadni a családomnak. De, azt hiszem igazából végig tudtam, hogy hülyeség, amit csinálok, és végül kudarcot fogok vallani.
A regényedben rengeteg a kulturális utalás. Edward Hopper festményei, Tom Waits dalai, country-zene, modern építészet és enteriőr. A Horzsolások írása közben több zenés és egyéb hatás ért, mint mondjuk irodalmi?
Teljes mértékben. Minden, amit felsoroltál. Emellett David Lynch és a Lost tévésorozat is hatott rám, bár az utóbbit sosem néztem, de a stílusát mindig nagyon élveztem, és szerettem volna valami hasonlót csinálni. Emlékszem, egyszer kocsikáztam az éjszakában, és éppen az Only The Lonelyt hallgattam Roy Orbisontól. Az egész egy olyan különös élmény volt, amihez hasonlót mindenképpen bele akartam tenni a könyvbe.
A Horzsolások erős hangulatai, szereplői és szimbólumrendszere miatt nagyon a vászonra kívánkozik. Olvasás közben az amerikai múlt és misztikum miatt sokszor az HBO egykori sorozata, a Carnivale ugrott be, főleg a zenéjét hallgattam többször is a kötet olvasása közben. Most, hogy az adaptációk és sorozatok aranykora van, nem környékeztek még meg a stúdiók?
Ó, dehogynem. Már megvették a jogokat egy televíziós sorozathoz. Drukkoljatok, hogy összejöjjön!
Szerző: Andok Tamás
