Donald Miller: Kék, mint a jazz, Fordította: Bremzay Katalin, Cartaphilus Könyvkiadó, 2008, 2900 Ft, 278 oldal.
Általában utánanézek a számomra ismeretlen szerzőknek, mielőtt belekezdek műveikbe. Nem az életrajz iránti elkötelezettség miatt, inkább a kötelező előítélet érdekében. Donald Miller esetében ezt elmulasztottam megtenni. Egy unalmas estén minden mérlegelést és előtanulmányt félretéve nekiláttam a Kék, mint a jazz-nek. Bár az alcím segített nagyjából belőni a szerző irányvonalát, a fül- és hátszövegek semmitmondó frázisai nem erősítették meg a Vallás nélküli gondolatok a keresztény lelkiségről édeskésen taszító szellemiségét. A bevezető fejezetek szórakoztatóan könnyed hangvételének köszönhetően a folyamatosan lebegtetett istenkeresés nem vált didaktikussá, nem próbált meg a szöveg a túlvilági lét előnyeit hangoztatva harcba szállni lelki üdvömért a gonosszal, amiért nagyon hálás voltam. Egészen a negyedik etapig, amikor a szöveg engedve a kérlelhetetlen fejezetcímnek (Fordulat) hátraarcot vezényelt, és minden olvasóbarát manírtól megszabadulva fordult Istenhez. Pontosabban hozzám, olvasóhoz, hogy ugyan szíveskednék most már jobban figyelni, mert innentől ez már nem játék. Ez már nem rólunk szól, hanem Istenről. Nem is baj, gondoltam, a markáns narratíva legalább nem engedi majd darabjaira hullani az írást. Csakhogy amíg a kamaszkori botladozásoknak még jól is állt Miller egyszerűsített szövegvilága, egy megtérés hiteles történetéhez mindez már kevésnek bizonyult.
Mielőtt bárki személyes (vagyis saját hite elleni) támadásnak venné az itt leírtakat, érdemes bizonyos alapelvekben megállapodni. Először is, a hit magánügy. Ki lehet fejteni ugyan reflektálatlanul nyilvánosan is, de az a hivatalos szervekre tartozik, amennyiben valaki anyagi jogon szól a saját nézeteiről, akkor a témával együtt a közvetítő közeg által kiszabott határokat is célszerű figyelembe vennie. Vagyis, ha egy írott szövegben igyekszik tájékoztatni a világot a Jézus iránt érzett szeretetéről, akkor el kell fogadnia az írás járulékos problémáit is, mindenekelőtt a kritikát. És ez ugyanúgy vonatkozik a célközönség minden egyes tagjára. Azon szerencsére már túljutottunk, hogy egy szöveget a végső igazság letéteményeseként tartson számon akárki is, így a keresztény lelkiségről itt elhangzó dolgok is csupán töredékei a hasonló témában kifejtett szintén fragmentált üzeneteknek. Másodszor, Donald Miller az egyházaktól (részben) független prédikátor. Ennek következtében írásai nem állíthatók párhuzamba egyetlen szervezet szentesített irataival sem, következésképpen nem tekinthetők a vallással, jelen esetben a keresztény vallással hivatalosan foglalkozó szövegnek. Ezért technikailag mindegy, hogy Istenhez vagy egy doboz tejfölhöz intézi a szavait, hiszen a hit ettől kezdve szigorúan szekularizált, csak rá és Istenre (vagy a tejfölre) tartozik. Ránk e viszony helyett az alkotó – azaz a szövegben és a szöveg által életre kelt Donald Miller – és a retorika viszonya tartozik. Emiatt az esetlegesen felbukkanó becsmérlő kifejezések a hitüket indokolatlanul a kritikátlan igazságig szélesítők ellen – végső soron tehát a hívő és hitüket tisztességesen megélő emberek védelmében – szólnak.
A befejező rész utolsó bekezdésében a szerző abbeli reményének ad hangot, hogy az önéletrajzi ihletésű írása segít megtalálni az olvasó számára Jézust. Az egyik South Park részben a dohányzás elleni kampány részeként a helyi iskolába egy anti-dohányos csoportot hívnak, hogy pozitív üzenetükkel bizonyítsák a gyerekeknek az egészséges, füstmentes életvitel helyességét. A műsor végén az egyik nemdohányzónak kicsúszik a száján, hogy ha ilyenek akartok lenni, mint mi, akkor ne dohányozzatok. Erre a kissrácok az iskola hátsó kijáratánál a nikotinmérgezésig szívják magukat. Hasonlóan éreztem magam a finálé malaszttal teljes sorait olvasva. Don(ald), a főhős saját lúzerségével igyekszik bizonyítani a kereszténység nagyszerűségét. A szándék tiszteletre méltó ugyan, hiszen az erkölcsös magatartás jelenleg nem szerepel a létfontosságú tulajdonságok listáján, de a módszer, a saját tapasztalatok mentén kialakított konyhafilozófia erőltetése bosszantó. Ezzel a sok helyen leginkább ellentmondásos szöveggel semminek nem árt jobban, mint a keresztény lelkiségnek.
Donald, az emberkerülő, kishitű, naivan rosszindulatú, középszerű, depressziós elbeszélő a változásra hegyezi ki a megtérés aktusát. Minden megváltozik, amikor a körülmények hatására átalakul körülötte a világ, vagyis a szükségszerűen kívülről jövő ingereket valóban kívülről jövőnek ismeri meg, csoda történt. Különösen pikáns azonban, hogy minden újabb szintlépést kimondottan nem-hívő közösségeknek köszönhet, hippik, liberálisok, demokraták, szexmániás drogosok, erkölcstelen egyetemisták terelik a helyes út irányába, és a szerző sosem felejti el megemlíteni, hogy ezek az emberek mennyivel különlegesebbek, mint a saját jól bejáratott közössége. Azt hiszem, hogy minden vidámvasárnap-ízű teatralitáson túl az önellentmondás a könyv legnagyobb problémája. Amikor súlyos kérdésekbe bonyolódik, a bizonyítást pofonegyszerűen megoldja egy tökéletlen vitapartner lealázásával. Olyan közjátékokat iktat be, amelyek látszólag a saját érveit támasztják alá, de valójában a felismerhetetlenségig eltorzítják a hagyományosan Jézusnak tulajdonított értékeket. A türelem és tolerancia kérdésében például kifejti feltűnően liberális és a keresztény egyházak véleményével ellenkező nézeteit, amelyek meghatározzák az őt körülvevő emberekhez fűződő viszonyát, majd megtámadja az ál-keresztény, hipokrita prédikátort, aki szerinte divatból iszlámozik, vagy rápirít a trendi buddhistákra, megkérdőjelezve a nagypocakú iránt érzett hitük érvényességét. Igaz, mindezt közvetve, vagyis a szöveg kreálta figurák álarca mögé bújva. Ezek után a rossz-keresztények felett mondott ítéletei sem tűnnek hitelesnek, hiszen a teljesség önmagunkon keresztül történő állításával becsmérelni másokat, és mindezt a legszentebb mázba csomagolva eladni, szöges ellentétben áll azzal, amit Miller folyamatosan hangsúlyoz.
Rátalálni az igaz útra talán a legintimebb dolog, ami történhet az emberrel. Ez nem jelenti azt, hogy a túlcsorduló szeretettől vezérleve megtérését ne tárhatná akárki a világ elé, és ha megteszi, nem kell feltétlenül az anyagias szempontokat hangoztatva támadni. Donald Millerről sem kell feltételeznünk, hogy hatásvadász írását a meggazdagodás reményében alkotta meg. De még ha így lenne is, az olvasó számára tökéletesen mindegy, hogy a könyv milyen szándékból született. Az azonban már egyáltalán nem lényegtelen, hogy milyen könyv született. Ez ugyanis egy szöveg, a maga komoly szabályaival, nem kinyilatkoztatás, nem szentbeszéd, hanem egy írás, aminek nagyon sok mindent be kellett volna tartania ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. A témák nagyon aktuálisak, a magyarázatok könnyedek és a súlyos kérdésekhez mérve hihetetlenül lazák, a vallásos áhítat néha a blaszfémia határát súrolja, mégis mindent áthat a hit ereje, igazi bestseller. Azoknak, akik valóban meg akarnak lelni valamit magukban, ajánlom Szent Ágoston Vallomások című, témába vágó munkáját.
