Szorongás Rt. és a nem létező Isten

C–
Molnár Péter: Keresők, avagy a lány neve. Scolar Kiadó, 2007, 88 oldal, 1495 Ft

Ritkán fordul elő már az is, hogy kortárs magyar szerző novellájából vagy kisregényéből rövid időn belül rögtön három különböző adaptáció készüljön – az viszont alighanem egyedülálló, hogy maga az alapmű csak mindezek után kerül egyáltalán a nyilvánosság elé. Molnár Péter Keresők, avagy a lány neve című miniregényével pedig ez történt, s alapos okunk van azt feltételezni, hogy az írás kiadása nem volt egyéb a paradox helyzet felismeréséből fakadó ötletnél, netán kedves gesztusnál a sokakat megihlető író felé.

Molnár Péter nem író s nem is a legfiatalabb generáció tagja, a Keresők első – és a józan ész szava szerint egyúttal minden bizonnyal az utolsó – önálló kötetben kiadott irodalmi próbálkozása. Középhosszú novellája – melynek kivégzése ráérős tempóban sem vesz többet igénybe egy óránál – a lelkes, anyukája elől rejtezve írással próbálkozó kisiskolás hangján szólal meg, s felcsillant valamicskét a stréber későkamasz stílusából is.

A Keresők sztorija alapvetően szentimentális maszlag – a Szorongás Rt. ügynöke, aki főállásban az embereket próbálja beoltani a nem létező Isten futószalagján szállított boldogtalanság-szérummal, egy napon figyelmezteti a főhőst: fel kell kutatnia és meg kell mentenie egy lányt az Rt. tevékenységétől, különben ihaj. Mindennek ugyanakkor határozottan van egy olyan íze is, melyre ráérezve az abszurd felé vihető a történet – ez az, amit prímán felismertek mind a rádiójáték és a későbbi, igazán remek színházi előadás alkotói, mind Peer Krisztián és László Zsuzsi, a rajzaiban is ragyogó ötletektől hemzsegő képregény készítői. (Nota bene: a kisregény szentimenti befejezését mind a három esetben elvetették.)

Molnárnak azonban nincs ínyére az ilyesmi, ő komolyan gondolja az álfilozofikus badarságot, s teszi ezt egészen csapnivaló stílusban – ha már lúd, ugye. Párbeszédei mindvégig tökéletesen mentesek az életszerűség luxusától („– Miből gondolod, hogy van pasija? Bánj óvatosabban a megalapozatlan feltételezésekkel.” – dorgálja pajtását baráti csevej közben András. Sőt, Molnár világában a „Miket beszélsz?!” is a hangsúlyozottan a jelen fiataljai közötti kommunikáció bevett része), ráadásul a mindvégig visszataszítóan modoros elbeszélő is bizonnyal eladhatná magát egy antikváriumban – ha nem is túl jó áron –, ott van a gerincén címként a „közhelyszótár”-felirat („Tudta, hogy az idő az első perctől fogva a sarkában jár.” vagy éppen „Úgy szerette mosolyát, mint az esti napfényt.”).

De a textus ennél jóval több sebből vérzik, kezdve a primitív párbeszédekkel, át az olyan rendkívül rutintalan, ötlettelen megoldásokon, mint a tárgy soha el nem hagyása s annak ügyetlen szinonimákra cserélése (a mobiltelefon egyetlen bekezdésen belül telefon, távbeszélőgép, a nagyhatalmú szerkezet, valamivel később pedig maroknyi gép, amelyen egyébként távbeszélgetni szoktak), egészen az igen kínos tudálékosságig. A szerző ugyanis nem rest folyvást széles műveltségét csillogtatni, oda nem illő helyeken és oda nem illő módokon: unos-untalan idézeteket közöl, filmekre és filmesekre, festőkre és szobrászokra utal (a mű mindössze nyolcvan oldal, s műnemenként nem is csak egy mester képviselteti magát), néha egészen arcpirítóan („Andrásnak a Cassavetes-filmek közül ez volt a kedvence, a görög-amerikai színész első rendezése.”). Hja, poénokból meg negyven oldalanként akad egy – hiába, ami fontos, az fontos.

Még az elolvasás sebességénél is gyorsabban elfelejtendő művecske ez, egy kezdő műkedvelő asztalfiókból kikerült kézirata. Furcsa helyzet: mindezek ellenére örülünk, hogy megszületett a Keresők, s ilyeténképp mégis hálával tartozunk Molnárnak: remek művekkel gazdagodott Magyarország kultúrája kisregénye révén – ám enmaga nem tartozik ezek közé.