A
Hét kalóz
Írta: Pascal Bertho, rajzolta: Tim McBurnieDelcourt, 2007
40 fokban az ember legszívesebben flordai gyilkosságokról, vérszomjas kalózokról, és egyéb tengerparti történetekről olvas. A Könyvesblog új, nyári sorozatába csupa olyan könyvet és képregényt szedtünk össze, amivel a légkondi zümmögése is majdnem olyan lesz, mint a tenger zúgása a fülünkhöz tapasztott kagylóban.
Nem nagyon akad Európában nagyobb fantasybuzi a franciáknál, elég csak megnézni a Zenda vagy a Delcourt kiadók képregényeit: lovagok, sárkányok, vámpírok, háromszögklapos bajvívók és láncbikinis amazonok mindenütt. A Sept a Delcourt egyik legnépszerűbb sorozata a kardozós-baszós-partlaszállós zsánerben, bár az egymástól térben és időben független köteteknek csak egyetlen közös pontjuk van: mindegyik sztori hét hősről szól. Pascal Bertho és Tim McBurnie Hét kalóza a harmadik a sorban, a nácivadász-kommandós Hét pszichopata és a törpés-sárkányos Hét tolvaj után. Csak azért nem lövöm el "a sorozat legjobbja" jelzőt, mert ezt mindegyik Sept-kötet kiérdemelte nálam.
A közhiedelemmel ellentétben a kalózok sosem éltek saját becsületkódexek szerint. Durva és faragatlan fickók voltak, akik egy szép nyaklánc miatt gondolkodás nélkül elvágták a 13 éves grófkisasszony torkát, miután hárman is megerőszakolták. Az összerablott aranyakat pedig nem ásták el egzotikus szigeteken, inkább azonnal elverték a kikötői kocsmákban, hiszen tudták: előbb vagy utóbb úgyis fellógatják őket, vagy a halak fognak vacsorázni belőlük egy tengeri csata után.
A kincskereső, kötélen lengedező, kormányzó lányát megmentő kalózok mind a romantikus írók túlzásai, a zsáner alapköve pedig egyértelműen Stevenson 1883-as Kincses szigete, ami az elmúlt 127 évben irgalmatlan mennyiségű előzményt, folytatást és átiratot kapott filmben, könyvben és képregényben. Utóbbiak közül a Hét kalóz az egyik legjobb, mivel Bertho rutinos íróként zseniálisan szőtte tovább a jól ismert szereplők élettörténetét. Az ausztrál születésű, de a francia piacra dolgozó McBurnie pedig bámulatos ügyességgel ötvözte a mainsream akcióképregények rajzfilmszerű stílusát a klasszikus francia festészettel, és minden oldalt kifröccsenő vérrel pettyezett tele.
A Stevenson-klasszikus folytatása természetesen arról szól, hogy a jól ismert hősök visszatérnek Flint szigetére az otthagyott ládákért. 15 évvel járunk a regény után: a kincs és a nagy kalandok nem változtatták meg egyik szereplő életét sem, sőt, majdnem mindegyikük visszasírja a régi szép időket. Jim Hawkins kalóznövendéknek jó volt ugyan, de üzletembernek csapnivaló: a fogadója masszívan veszteséges, hajója pedig a kikötőben rohad, mert a 30 évesen is menthetetlenül becsületes fiú nem akarja csempészbárkának használni gyerekkori kalandjainak egyetlen megmaradt emlékét. Livesey doktor masszív alkoholista lett, Ben Gunnból templomi koldus, Abraham Gray, az egykori hajóács pedig már egyenruhás másodtiszt egy hajón, de 15 éve hiányzik neki az igazi kartácstűz.
A kalózok között is akadnak régi ismerősök: Fekete Kutya elszántabb gazember, mint valaha, Dick Johnson pedig a lakatlan szigeten kitett, lázongók jó szokása szerint betört pár koponyát, mire visszaverekedte magát a civilizációba. Long John Silver egy vicces fordulattal tér vissza, és a csapatban természetesen most is van egy tizenéves hajósinas, hiszen minden kalóztörténetbe kell valaki, aki az almáshordóba bújva kihallgatja a fontos beszélgetéseket.
Az új főgonosz Silver helyett Jeckhide lett, aki foglalkozását tekintve véreskezű tengeri haramia és fanatikus Flint kapitány-rajongó: mániákusan gyűjt mindent, ami a legendás (és már az eredeti Kincses szigetben is csak félve emlegetett) rablóvezérhez kötődik. Igen, a sziget térképe is kell neki, az elásott aranyak maradékáért pedig a saját matrózait is bármikor hátba lövi. A jó karakterek mellé szellemes párbeszédeket és fordulatos cselekményt is kapunk a szerzőpárostól, egyszeri délutáni olvasmánynak a Hét kalóz a lehető legjobb szórakozás.
