Halovány a Tudatállapotok Szivárványa

C+
Feldmár András: Szégyen és szeretet. Jaffa Kiadó, 2008, 168 oldal, 2790 Ft

A Jaffa Kiadó brandet igyekszik építeni Feldmár András, a hazánkban talán legnépszerűbb és legismertebb pszichoterapeutájának neve segítségével. Tavaly kiadták egy előadássorozatát, s az év végén már ők maguk szerveztek egy másikat Feldmárnak – s már az ott elhangzottakat is kiadták. Tudatos viselkedés, ráadásul minden szempontból szimpatikus: egyfelől Feldmárra igény van itthon, másfelől pedig jó látni, hogy egy kiadó nem igyekszik megúszni a könyvkiadást a lehető legkevesebb befektetett munkával.

Utóbbi félmondat pedig különösen jelentékeny: az ez előtti kötetnek, a Feldmár mesélnek, ahogy azt korábban már megírtam, a legnagyobb és igazán fundamentális betegsége az volt, hogy gyakorlatilag az olvashatatlanságig szerkesztetlen volt – vagy annak tűnt, egyre megy. Ez most megváltozott: a szerkesztő megtartotta az élőbeszéd-jellegű stílust, de úgy, hogy az ne akarjon unos-untalan leugrani a papírról; a kérdések terjedelme és elhelyezésük logikája már rendben van; s még a helyesírás is jelentősen javult (bár meg kell jegyezni, az MTA azért még mindig nem ez alapján fogja elkészíteni a következő szótárat). Mindez persze egy könyvnél az alapvető elvárás kell, hogy legyen – a fejlődés mellett mégsem lehet elmenni szó nélkül.

Ám ez a fejlődés az előadásokról magukról már nem mondható el: a Szégyen és szeretet valószínűleg már csak azok számára nyújt igazi élményt, akik Feldmár rajongói, és azoknak, akiknek a terapeuta minden szava újdonság. Talán a téma nagyívűsége, általánossága teszi – mert a cím egyúttal pontos témamegjelölés: az előadások jó nyolcvan százaléka valóban szigorúan szégyenről és szeretetről szól –, talán a legutóbbi előadások, nagyközönség előtti publikációk óta eltelt igen szűkös idő (és így értelemszerűen kevés, talán semennyi új eset, új tapasztalat); mindenesetre a Szégyen és szeretetből már hiányzik valami, ami miatt az olvasó, hallgató minden oldalon felkapná a fejét vagy a homlokára csapna. Ráadásul Feldmár többször ingoványos területekre téved.

Feltűnő például, hogy több előadásban nagyon fontos szerepet játszik a terapeuta egy klasszikus értelemben vett látomása, melyben Istennel találkozik. És bár nyilvánvaló, hogy ez érthető vallástól független értelemben, sőt elképzelhető az is, hogy Feldmár csak a biztonság kedvéért hagyja ki a sztoriból a drogfogyasztást, mint élménykiváltó erőt – mégsem tűnik elfogadhatónak egy ilyen, az olvasó saját tapasztalata alapján nehezen is hihető példázat szerepeltetése a fiktív irodalomnál mindenképp szakmaibb szövegben. (A „biztonság kedvéért” való titkolózásra egyébként minden oka meg is lenne: nemrégiben kitiltották az Egyesült Államokból, amiért a poszt-9/11-pánikban szenvedő ország elborult határőre Feldmár határátkelésekor – vagyis határátkelés-kísérletekor – egy Google által kidobott, 20-30 éves cikkből értesült arról, hogy a terapeuta, életében legalább egyszer, kísérleti céllal drogot vett magához.)

Másrészt, a tágas témákból adódóan többször esik szó az egyénen – azaz a pszichoterapeuta szakterületén, minden tudásának tárgyán – messze túlmutató dolgokról, így például globális, ország-szintre vetített kérdésekről és válaszféleségekről. S túl azon, hogy ilyesmit szinte lehetetlen könnyedén támadható általánosítások nélkül megtenni, még elegendő hely sincs rá. S ezzel el is érkeztünk a következő problémához.

Egy pszichoterapeuta történetei, élettapasztalatból leszűrt tanácsai, kísérletei a szavak igazi jelentésének megértetésére, gondolkodásra, esetleg látásmódváltásra ösztönözni kívánó szavai nyilvánvalóan és értelemszerűen nagyon komoly, nagyon összetett dolgok. S a nagyon komoly dolgokat csak a legritkább esetben lehet teljes értékükben átadni néhány oldalon – erre csak egy mód lenne, ha Feldmár kiválogatná a „leg-hollywoodiasabb” történeteit, s azokat mint érdekfeszítő anekdotákat tálalná. Így kapnánk néhány történetet, amin mellesleg el is lehet gondolkodni. De Feldmár nem ezt teszi – és ettől jó orvos, ettől szimpatikus ember: tudja, nagyon is jól tudja, hogy az átlagos emberek életét nem Hollywoodban írták, vagy ha igen, a végét, a happy vagy egyáltalán, bármilyen endet már nem ott találták ki. Minden történet ezernyi kérdést vet fel – melyek megválaszolására, sőt feltevésére nincs hely. S így az olvasó leggyakrabban kielégítetlen marad, igazi élmények nélkül teszi le a könyvet.

Mindezek tükrében sem hiábavaló azért a Szégyen és szeretetre fordítani néhány órát, hiszen egy „gyengébb” Feldmár-sztori is képes megugrani a szintet. Ám tőle ennél többhöz szoktunk – és eddig többet is kaptunk.