A Könyvek+ blogból adunk tovább nektek vendégposztként egy recenziót arra az esetre, ha karosszékből szeretnétek temetői sétát tenni ebben a hideg időben - de elegendő, ha simán csak tafofil vagy:
Borisz Akunyin - Grigorij Cshartisvili: Temetői történetek
(Európa, 2008
ford. Bagi Ibolya, Sarnyai Csaba)
Szeretem a temetőket, ezért aztán különösen nagy kedvvel fogtam bele Akunyin új könyvébe - és nem is kellet csalódnom. Borisz Akunyin Magyarországon az Eraszt Fandorin történetekkel lett ismert és népszerű, de talán még rendszeres olvasói sem tudják, hogy az Akunyin írói név, és Grigorij Cshartisvili grúz származású sinológus alteregója. A japán akunin szó jelentése gonosztevő, gazember ill. cselszövő, intrikus, de a név rímel az anarchista Bakunyinra is. Szóval szép posztmodern kavarás van itt! (Az Akunyin-jelenségről itt olvashattok bővebben.)
Jelen kötet hat esszét (Cshartisvili) és hat novellát (Akunyin) tartalmaz. Cshartisvili (vagy Akunyin – a francba! – a szerző) hat, számára fontos temetőt mutat be az esszékben – Moszkva, London, Párizs, Yokohama, New York és Jeruzsálem egy-egy sírkertjének meglátogatása ad apropót a halálról való töprengésre. A novellák – leginkább gótikus kísértethistóriák – az esszékre épülnek. A szépíró és a filológus szövegei egymásra utalnak, kiegészítik, magyarázzák egymást, és a könyv végére kiderül, mit is gondol szerzőnk a halálról.
Találkozhatsz orosz rendőrrel, aki a jobbágyait halálra kínzó Szalticsiha szellemével randevúzik, a vámpírrá lett Marx Károllyal, egy nagystílű irodalmi sírrablóval, aki Oscar Wilde örök nyugalmát zavarja meg, és magával a nagy Eraszt Fandorinnal is.
Szórakoztató és egyben elgondolkodtató szövegeket olvashatsz, ha kézbe veszed a José Guadalupe Posada mexikói művész grafikáival díszített kötetet. Mindenképpen érdemes!
És ha kedved támad egy múltidéző sétára, menj el a Kerepesi temetőbe!
Két részlet, kedvcsinálónak:
Itt, a temető új részében van eltemetve a kommunizmus atyja, Karl Heinrich Marx. Ha a helyi önkormányzat egy szép napon közölné, hogy anyagi eszközök hiányában a Highgate temetőt felszámolják, kétségünk sem lehetne afelől, hogy a nagy Kína és a kevésbé nagy, de a marxizmushoz méginkább hű Észak-Korea azonnal jelentkezik a viktoriánus emlékpark gyámjának. Persze a kapitalizmus sírásója a mai napig is kizsákmányoló szomszédjai legfőbb eltartója. Mert kimondottan őhozzá, a hargavó, szakállas emberhez jönnek a delegációk és az egyéni zarándokok. És mindannyian belépődíjat fizetnek a temetőnek.
Marx emlékművénél mindig van friss virág – ezt még valamelyik társadalomismereti vagy osztályfőnöki órán hallottam. Sok évvel később eljöttem ide, s meggyőződhettem róla, hogy ez valóban így van.
A német emigráns kortársai fölött aratott diadala a szomszédos sírral alkotott kontraszttól válik igazán látványossá. A marxizmus kibékíthetetlen ellensége, a filozófus Herbert Spencer, aki életében oly híres és nagy hatású volt, most csak körítésként szolgál az 1-es számú sírhoz, s nem is említik sehol, hacsak abban a népszerű highgate-i viccben nem, melyben a közismert áruházlánc nevét forgatják ki: “Marks & Spencer”.
(...)
Egyetlen halottaskocsit sem láttam. Látogatókat sem, ami nem is csoda: képzeljenek el egy hatszázezer lakosú várost, ahol mindenki otthon ül, s vendégségbe se igen jár hozzájuk senki, hiszen mindenki régen meghalt már, aki ismerte őket.
Körös-körül tavak, ligetek, lejtők, sima fennsíkok. Itt-ott feltűnik néhány színes tollú papagáj – néhány évvel ezelőtt megszöktek a Kennedy repülőtérről, s elszaporodtak az itteni szabad térségben.
Valóságos elízium, paradicsomi kert.
Éppen ilyennek tervezték Green-Woodot. Abban a korban, amikor létrejött, egy új szó bukkant fel az európai nyelvekben: az elegáns görög koimeterion szóból származó cemetery, cimetiére, cimitero, azaz az “álom helye”. A tizenkilencedik századig a nyugati ember úgy viszonyult a halálhoz, mint valami szörnyű küszöbhöz, amely mögött csak a sírkukacok várnak rá, és ahol megfizet a bűneiért. Ahhoz, hogy mégse legyen olyan félelmetes, a templom közelében kellett a földbe befeküdni. Nagy temetők nem is voltak, csak sok-sok kis temetőkert.
De akkor beköszöntött a Felvilágosodás Kora. Megszületett az egészségügy fogalma – az orvosok arról kezdtek beszélni, hogy egy város nem épülhet hullákra, a halottakat a lakónegyedektől minél távolabb kell eltemetni, nehogy a rothadás miazmái megfertőzzék a föld alatti vizeket. Nem sokkal később divat lett a romantika, ami az antikvitás után először emlékeztette a kifinomult társadalmat arra, hogy a halál nem csak szörnyű, de szép is lehet”
(Sarnyai Csaba fordítása)
