Hajsza egy korrektor után

B-
John le Carré: Hajsza

ford.: Falvay Mihály

Agave könyvek, 2009, 3280 Ft, 496 oldal.

 

Már levettem a polcról, hazavittem, az enyém volt szőröstül-bőröstül, amikor rá kellett jönnöm, hogy ez itten egy trilógia második része, nekem meg fogalmam sincsen, mi volt előtte meg utána, beleestem, mint Pilátus a krédóba, na szépen vagyunk.

Az eleje nem volt egy fáklyásmenet. Hatvan oldal visszautalgatás Karlára, meg a „bűnbeesésre”, jöttek a „Kuzinok”, szenvedtünk Hongkongban és Londonban, és én csak vártam, hogy induljunk már be végre, elvégre ez egy kémsztori lenne vagy mi.Lassan, nagyon nehezen jöttünk lendületbe, mint egy rossz vicinális, de ahogy ez lenni szokott, a közepére állatira felpörgött, a végén pedig persze már alig lehetett letenni a könyvet. Az olvasás élményét csak a magyar kiadás ordító hibái keserítették meg némileg, de ezekről kicsit később..

John le Carré nagyon fura. Talán nem véletlen, hogy mindig Hemingway meg az ő jéghegy-teóriája jutott eszembe. Kapsz egy morzsányi infót, egy nagyon picit, először nem is tulajdonítasz neki túlságosan nagy jelentőséget, aztán végül kiderül, hogy azon fordul egyet az egész sztori.

Le Carré iszonyú jól skiccel, személyes kedvencem az utcán rendelő kambodzsai fogorvos, aki székhez kötözött páciensét szabadítja meg a rossz fogától, majd teszi ünnepélyesen „az aznap kihúzott fogak díszes sorához”, meg a tábornok béna verseket faragó fia, aki egy dicsérő szóért cserébe bármi fölött szemet huny, ha kell.

Olvass el egy részletet a könyvből itt.

De néhány szót a történetről: a hetvenes években járunk, Nixon már megbukott, a vietnami háború a végét járja, a brit hírszerzés romokban, miután az előző részben George Smiley leleplezte a beépített szovjet kémet. (Mit mondjak, volt abban valami pikáns, hogy pont akkor volt szerencsém olvasni a sztorit, amikor az Egyesült Államokban tíz orosz alvó ügynököt leplezett le az FBI, aminek aztán az lett a végkifejlete, hogy Bécsben kicserélték őket négy olyan, évek óta orosz börtönökben senyvedő alakkal, akik meg állítólag az amerikaiaknak kémkedtek.)
Történetünkben egy hongkongi bankszámla kelti fel a gyanút, a szovjetek erre utalgatnak át összesen félmilliót. Smiley azt gyanítja, ősellensége, Karla mozgathatja a háttérből a szálakat. George Smiley tehát Londonból irányítja az akciót, a terepen pedig a nők és Rémy Martin nagy barátja, Jerry Westerby, „a rettenthetetlen zsurnaliszta” veszi kezelésbe az ügyeket. Van itt minden: narkó, fegyver, embargós cuccok, arany. Na, és persze javában tombol még a hidegháború, ahol gyakran még a szövetséges hatalmak is kétkedve szemlélgetik egymást.
A „békéért vívott harcban kő kövön nem marad” – a mondás állítólag a híres-hírhedt Karlától származik, aki testi valójában nem jelenik meg a történetben, egy fantom csupán, de szereplőink valahogy mégis mindig vissza-visszakanyarodnak hozzá. George Smiley-nak ő a munkás hétköznapok alfája és omegája, nem úgy Westerby-nek, aki egy idő után csak a saját feje után fut. Hogy okosan teszi-e, az majd jól kiderül a végén.
Smiley és Westerby két külön síkon mozog, mégis sokáig egy irányba halad. Nem egy tipikus James Bond egyik sem, még Westerby sem, akinek sármos hányavetisége, konok céltudatossága nagyobb hasonlóságot mutathat a Fleming-figurával. Antihősök mindannyian, akik tisztában vannak saját jelentéktelenségükkel, és azzal is, hogy amit csinálnak, az gyakran még saját erkölcsi normájuktól is messze van. Csillogás helyett így nyomor van a köbön, gazellatestű barátnők helyett fásult szeretők, és hogy ki a valódi ellenség, nos, arról is lehetne sokat beszélni.

A Hajszának éppen ez az egyik legnagyobb erénye, hiszen a realitáshoz húzó illúzióteremtés, az „így is történhetett” érzete sokkal erősebb, mint mondjuk más kémtörténeteknél. A legviccesebb az, hogy ezt a pompás elméletet éppen maga John le Carré csapja agyon, amikor a honlapján arról vall: amit leír, az egyáltalán nem autentikus, mindez álom csupán, és nem realitás, a sajtó mégis úgy kezeli, mintha „kém-kézikönyveket” írogatna. Ám ezen nincs mit csodálkozni, főként nem zokon venni, hiszen az író (valódi nevén David John Moore Cornwell) fiatal éveiben valóban dolgozgatott az MI5-nak és az MI6-nek.

Minden adott tehát, hogy valóban elhiggyük: Le Carré ismeri is azt a világot, ahová bevezeti olvasóit. Éppen ezért nagy kár, hogy a könyvet mégsem tudtam maradéktalanul élvezni. Ehhez ugyanis az kell, hogy a sztori magával ragadjon, sodorjon, beszippantson, és ha ezt megakasztja valami, az már régen rossz. Itt pedig ez történt, de nem Le Carré hibájából. A magyar szöveg ugyanis tele van helyesírási hibákkal, elütésekkel, nem eggyel, rengeteggel. Ráadásul olyanokkal, melyeket egy sima helyesírás-ellenőrző programmal is ki lehetne küszöbölni, és akkor megkímélhetnénk az olvasót az olyan apró bosszúságoktól, mint a felöslegesen, elllenzik, pontoság, deszakbódé, pinkikelni, és ez csak tényleg néhány kiragadott példa a sok közül.

A regény elején azt sem sikerült eldönteni, hogy a kulcshelyszín nevét Hong Kongnak vagy Hongkongnak írják inkább, és az is fejtörést okozhatott, hogy a térségről szólva a távol-Kelet (116.o), a távol keleti (27.o), vagy távol-keleti (208.o) írásmód a helyénvaló. Különösen idegesítő, ha a következetlenség két egymást követő sorban bukkan fel, mint például a 249. oldalon, ahol az egyik szereplőt Martellinak, egy sorral lejjebb pedig Martellónak hívják. Piszlicsáré dolgok, de nagyon bosszantóak. Arról már nem is beszélve, hogy míg a könyv a belső oldalakon A hajsza címet viseli, addig a címlapon már lemaradt a névelő.
Kár érte.