A
Álvaro Mutis: Maqroll, az Árbocmester nekibuzdulásai és hányattatásai 1.
Fordította: Pál Ágnes, Gajdos Zsuzsanna, Imreh András
Noran Kiadó, 2008, 416 oldal, 3499 Ft.
Olyan, akár egy sosem látott rokon felbukkanása: a meggyőző érvek alapján a szűken vett irodalmi elithez sorolt alkotó megismerése váratlanul éri a befogadót, aki előítélet és különösebb ismeretek híján a szövegre és a gyökereket, viszonyokat igazoló körítésre kénytelen hagyatkozni. A Noran Kiadó klasszikusa, Álvaro Mutis huszadik századi, latin-amerikai szerző, műveit a szakirodalom Márquez és Borges írásaival emlegeti együtt, neve mégis ismeretlenül csenghet, hiszen szövegei most először olvashatók magyarul.
Ráadásul egyszerre három regénye szerepel a kissé nehézkes összefoglaló cím alatt: Maqroll, az Árbocmester ugyanis egy hét műből álló szövegfolyam főhőse, amelynek első három darabja került a kötetbe. A kötelező párhuzamok – amelyek felülírni látszanak korábban tett kijelentésemet, hogy az ismeretlen műhöz szükséges kapaszkodókat a szövegben találja meg a befogadó – elsőre talán túlzottan is megterhelnék a szövegeket így a fülszövegben említetteken túl (Don Quijote és Szindbád) semmiképp sem teszek említést Marcel Proust ugyancsak hétkötetes művéről, valamint Márquez néhány írásáról (Szerelem a kolera idején, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon). A kezdeti bizonytalanság (ha van egyáltalán) nem tart sokáig, az első regény bevezetője – talán nem szerencsés ilyen helyzetben nyílt lapokkal játszani, mégis – gyorsan meggyőzi olvasóját, hogy nem mindennapi írással van dolga. A talált szöveg narratív trükkje bizonyos szempontból ugyan elcsépeltnek tűnhet, ám a kötetben szereplő narrációs megoldásokkal összemérve tökéletes választásnak bizonyul. Kellően eltávolítja a történéseket a szerző személyétől, aki a véletlenül felfedezett írás megtalálójának szerepében többszörös is átlépi a különböző elbeszélői szinteket elválasztó határvonalakat, felvetve az eredetiség és az olvasás lehetőségeinek kérdését. Hiába találkozhatunk ezzel a technikával Kierkegaardtól Borgesig számtalan szerzőnél, A Hómezők Admirálisa című első írás felütése mégis tökéletesen helyénvalónak látszik.
Megtudjuk, hogy Maqrollról, a különös sorsú kalandorról számos írásos emlék maradt fenn, ám közzétételük nem köthető egyetlen szerzőhöz sem, a szövegek feltűnése és megjelenési formája oly annyira változó, hogy az Árbocmesternek nincs stabil identitása, figurájának lényege az egymástól helyenként eltérő elbeszélések különbségeiben ragadható meg. A hányattatott sorsú utazóban ennek megfelelően akár még hihetünk is, függetlenül attól, hogy végig tisztában vagyunk a szöveg fikciós eljárásaival. A többszörös eltávolítás így egyszerre hangsúlyozza és vonja kétségbe a történet fiktív jellegét, különös örömet szerezve a történések izgalmainál mélyebb szórakozásra vágyóknak. A meseszövés terén ugyan nem mérhető a sokat emlegetett kortársaihoz, a mindenkori narrátor rezignált beszédmódja mégis egy egészen különös világba enged bepillantást. Minden esemény Maqroll érzékeny szűrőjén keresztül válik ismertté A Hómezők Admirálisában, az erőszak, kiszolgáltatottság és halál a dzsungel forró párájától belassult, ködös tekintetű hajós értelmezésében egyfajta különös körforgás részévé válik. Ha elfogadni nem is lehet az embert ért természeti csapásokat vagy a kegyetlen emberi természet ön- és közveszélyes megnyilvánulásait, mindenképpen érdemes hozzászokni, hiszen a világ nem változik, a halált nem lehet érvényteleníteni. Az Árbocmester mégis – minden lemondás és beletörődés ellenére – képes küzdeni, hiszen valahol a szöveg borzalmain túl egy csodálatos szerető várja, aki értelmet ad minden feleslegesnek tűnő ellenállásnak és gyötrelemnek.
Egy ilyen terjedelmű recenzió talán nem bírja el a (túl) konkrét intertextuális utalásokat, hiszen a meggyőző érvelés korlátokba ütközik, megalapozatlanul hagyva az összefüggést bizonyító állításokat, A Hómezők Admirálisa kapcsán mégsem hagyhatok szó nélkül egy – nem is annyira kézenfekvő – párhuzamot. Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregénye a szintén közvetett elbeszélésben tálalt hajóút motívumszerkezetének köszönhetően különös hasonlóságot mutat Mutis első Maqroll-regényével. Igazán termékeny elemzési szemponttá azonban éppen a különbségek vizsgálatakor válik Conrad szövege. Az apokaliptikus vízió több értelmező szerint a nyugati civilizáció bukására, a megismerhetetlen borzalom eljövetelére figyelmeztet, főszereplője minél hosszabb utat tesz meg a sötétség szívébe kanyargó folyón, annál kevésbé képes értelmezni környezetét, annál inkább elhatalmasodik rajta a megismerhetetlen külvilág és a végcél borzalmas üressége okozta rettegés. Maqroll saját utazását ugyan nem uralja tökéletesen, mégis tisztában van mindennel, ami vele történik, számára a dzsungel egyáltalán nem misztikus, nincs megragadhatatlan középpontja vagy önmagából kiszakadt lényegi magva, mint Conrad elbeszélőjének értelmezésében. Az Árbocmester a megtett úttal – vagyis az olvasással – párhuzamosan egyre többet tud meg önmagáról, múltja és homályos üzleti vállalkozása a befogadás folyamatában válik ismertté. Az őserdő mélyén „magasfeszültségű kábelként” kígyózó folyón tett utazás a megismerés linearitásának modellje. Ám ez a szembetűnő egyenesvonalúság a korábban említett közvetett narrációs technikának köszönhetően nem válik monotonná, az olvasás linearitása ugyanis a felfedezett napló befogadói szerint egymástól minőségileg különböző szintekre bomlik – a szerző közzéteszi a műben megidézett szerző által meglelt történetet, amelyben az elbeszélő az események tematizálásakor egy hölgybarátjának tájékoztatását tartja szem előtt.
Az írásos emlékezés biztonságát a második szövegben a szóbeli közlés instabilitása váltja fel, az Ilona az esővel érkezik narrátora egyes szám első személyben meséli el életének egyik tragikus periódusát, ám az Árbocmester legendájának pontos megismerését most is megkérdőjelezi a történetet bevezető implikált szerző, aki újfent saját személyéhez köti Maqroll narrációját. A lejegyzés ezek alapján talán el sem készült, vagyis az olvasott szöveg valójában egy írásos formában sosem létezett elbeszélés fiktív megjelenítése. Ennek ellentmond ugyan a legapróbb részletekre is érzékeny elbeszélő precíz közlése és a folyamatos beszédmód, amelyben nyoma sincs az emlékezés töredezettségének. Maqroll újfent egy hölgybarátjához fűződő kapcsolatát idézi fel, a szerető azonban A Hómezők Admirálisával ellentétben ezúttal hús-vér valójában is megjelenik, és nem elég, hogy felbukkanásával egyidejűleg átveszi az események feletti uralmat a melankolikus narrátortól, de eltűnésével gyógyíthatatlan sebet üt az Árbocmester megtépázott szívén. Érdekes, hogy az első és a kötetzáró szöveg nyelvezete mennyire hasonlít egymásra, és menyire elüt a szikár, a tényekhez az elbeszélő személyes érintettsége ellenére is mereven ragaszkodó retorikától, amely a középső írást jellemzi – ez talán az amúgy kifogástalan fordítások különbségéből adódik, mégis meglepő összefüggés. Az Ilona az esővel érkezik egy örök szerelem megfáradt históriája, amelyben a sokat próbált kalandor mintha a tények száraz ismertetésével igyekezne elűzni magától az elvesztett kedves emlékét, de hiába terheli meg Maqroll szeretője képét felesleges részletekkel, a kényszeredett felejtés ugyanúgy a megismerés eszközévé válik. Minél jobban igyekszik megszabadulni Ilonától, a nő annál erősebben kapaszkodik az Árbocmesterbe.
Maqroll harmadik története a maradék négy szöveg ismeretének hiányában is kulcsfontosságúnak tűnik Mutis „regényfolyamában”, a személytelen és minden körítéstől tartózkodó elbeszélés ellenére. Az első két történet bevezetője Maqroll életének fikcióját eltávolítja a könyvek szerzőjétől, az Árbocmester legendáját mindig is létezőnek mutatva, a Szép halál című harmadik szöveg ezzel szemben nyíltan vállalja a fiktív történet kockázatát. Ez a gesztus ugyanakkor felértékeli az olvasó szerepét, hiszen az elbeszélés ily módon a befogadó ítéletétől függően válhat a mítosz részévé. Annak ellenére, hogy a történet befejezése ismét megnyitja az értelmezés számára a szöveg eredetiségének és „talált” jellegének kérdését, a Szép halál esetében a történetek első számú közönsége mégis az olvasó, akit korábban szinte kirekesztett a narráció személyes hangvétele. Ennek köszönhetően a szöveg szerkezete is megváltozik, az elbeszélés mindinkább emlékeztet a konvencionális regényformákra, a rezignált múltba tekintés lassú és részben eseménytelen sodrását egy pontosan megszerkesztett krimiszüzsévé változtatja az elbeszélő céltudatos attitűdje.
Maqroll-t ugyan az elvesztett társak keresése közben, végső soron tehát nosztalgiájának köszönhetően vetődik el abba a távoli kisvárosba, amely a forrongó indulatoktól lassan polgárháborús övezetté válik, a szöveg struktúráját mégsem az emlékezés mindent felülíró ereje határozza meg. Az események logikája alapján elkerülhetetlennek tűnő vég természetesen komoly számvetésre ösztönzik a narrátort, aki kilépve a részleges ismeretek birtokába jutott résztvevő szerepéből ezúttal egy (majdnem) mindentudó elbeszélő eszköztárát mozgósítja. Az összegző hangvétel mégsem hasonlítható az első két szöveg időtlen emlékezéséhez, hiszen Maqroll kalandjai a négy további kötet ellenére lezárulnak a Szép halálban. Az Árbocmester utolsó nagy kalandjának narrációja egy pontig kizárólag a szöveg jelenidejének történéseivel foglalkozik, amikor azonban a baljós előjelek valódi életveszélyről tudósítanak, és Maqroll-nak menekülnie kell Puerto Platából, az elbeszélő visszacsempészi a szövegbe a szeretők és kalandok emlékét. Felbukkan az első írás naplójának címzettje, Flor Estévez, megjelenik a második szövegben megváltóként várt jóbarát, Abdul, és újra előkerül a mágikus Ilona, a trieszti szerető. Mindannyian Maqroll emlékezetében, csupán eltűnésük, haláluk jelölőiként kapnak szerepet, feltűnésük pusztán hiányuk törléséül szolgál: az Árbocmesternek nincs szüksége többé az emlékek világára, amelyben életében mozgott, felszámolja a kalandozások reminiszcenciáit, felejtése végleges és visszavonhatatlan. Korábban – az első két szövegben – a múltidéző gesztus az emlékezést szolgálta, a nekibuzdulások és hányattatások felsorolásai a felejtéstől megmenti kívánt epizódokat konzerválták, életének végéhez közeledve Maqroll elveszíti emlékezetét, a külső narráció szenvtelen listázása a múlt eseményeinek teljes törlésévé válik.
Noha Maqroll az első szöveg rövid folyami hajóútját leszámítva természetes közegét hátrahagyva jelenik meg az írásokban, a tengert egy pillanatra sem feledi el. A csupán feltételezett árbocmesteri munkakör, és a világutazás bizonytalanságai a szövegben lassan összefonódnak az emlékezés instabil jellegével, és kikezdik az Árbocmester identitását. Hogy Maqroll legendája mégsem veszti érvényét, az az emlékezésnek köszönhető. Ebben a folyamatban talál egymásra a víz mindent elnyelő képe a felejtés elől menekülő tengerésszel. A jelhagyás eszközéül választott szöveg így egyszerre tudósít az Árbocmester emlékezetének elvesztéséről, és őrzi meg Maqroll képét örökre. A bölcs, sokat tapasztalt, mégis majd' minden átlátszó trükknek bedőlő tengerész alakja eloldódik a szöveg által körvonalazott Árbocmesterétől és a szenvedő, de minden megpróbáltatáson felülemelkedő ember szimbólumává válik.
A számomra (eddig) ismeretlen dél-amerikai klasszikus kellemes meglepetést okozott. Műveit – főleg külön-külön – ugyan nem állítanám párhuzamba a kontinens kiemelkedő alkotóinak munkáival, elsősorban a meseszövés gyengeségei miatt, de így, kötetbe rendezve, egymás biztonságos közelségében izgalmas szövegrendszert alkotnak írásai. A keretes és a szerzőség kérdését nyitva hagyó szerkezet, illetve a harmadik szövegben a történéseket végleg lezáró finálé hajlamos elfeledtetni az olvasóval, hogy Álvaro Mutis gyakran nem képes gátat szabni az emlékezés parttalan folyamának: a múlt rekvizitumai mindent maguk alá temetnek, felborítva az esemény elbeszélésének és a narráció nosztalgikus retorikájának egyensúlyát.
