B+
Niccolo Ammaniti: Magammal viszlekEurópa, 2009, 491 oldal.
Elintézhetném annyival, hogy a könyv egy bukás története. Sőt, nem is egy bukásé. De maradjunk most annál az egynél, Pietro iskolai bukásánál, amivel rögtön a könyv elején szembesül. És a magyarázatnál, amivel csak a legvégén: „Szóval azt akarod tudni, miért buktál meg. Elmondom. Mert éretlen vagy és naiv. Várj csak…Hogy is mondta az igazgatóhelyettes? Súlyos jellembéli gondok, problémás család (…). Más szavakkal: nem reagálsz. Félénk vagy. Kivonod magad a közösségből.”
Ammaniti afféle népmesei negatívokat ír, melyekben a legkisebb fiút megverik és belerángatják mindenféle mocskos dologba, a jó törvényszerűen bukik el, mert éretlen és naiv. A gonosz meg mindig győz. („ – Tudod, miért engedték át Pierinit? Mert minél előbb megszabadulnak tőle, annál jobb. Látni sem bírják. Nem buktathatták meg, mert képes és darabokra szedi az egész nyomorult iskolájukat.”)
Talán ezt hívják szociális érzékenységnek. Ez az érzékenység pedig remek táptalaja egy regénynek, melyben erőszakos alkoholista apák és agyongyógyszerezett idegbeteg anyák deviáns, agresszív, vagy szerencsétlen hülye gyerekei élik az életüket - vagyis harcolnak, és újabb és újabb csínyeken törik a fejüket, pusztán unaloműzésből, vagy azért, hogy ne kelljen felkészülni egy kiselőadásra. De van ennek a komoly társadalomkritikus éremnek egy másik, humoros-parodisztikus oldala is, a hétköznapi esendőségek ironikus jeleneteivel, vagy egy-egy jellemző vonás sarkításával. Ez a két oldal időről időre váltakozik, és ami a legfurcsább, hogy ez a váltakozás egészen szórakoztató.
A történet azzal indul, hogy Pietro megbukik év végén és ebből valószínűleg nagy botrány lesz, főleg, mert nem ő a legrosszabb tanuló, hanem ellenkezőleg. Ezt persze még nem tudjuk ekkor, az erőviszonyok paradoxonjai csak később körvonalazódnak, ahogyan az egyes történetszálak kezdenek egymásba kapaszkodni egy csomó félreértés mentén, melyekben minden saját ellentétébe fordul. Eközben a bukás előzményeit látjuk, azt, hogy hogyan kerül szembe elkerülhetetlenül a „jó” Pietro, és kebelbarátnője, Gloria a „rossz” bandával, és mi történik köztük. Közben bejön a képbe a felelőtlen macsó, alakul egy szép szerelmi szál közte meg a bombázó, ám kicsit Psycho-utánérzéses magyartanárnő közt, aki, láss csodát, az egész tanári karból az egyetlen, aki a kölkök állandó céltáblájává válik.
A cselekmény olyannyira több szálon futó és meglepő csavarokkal teli, hogy gyanakszom, az Esmeralda forgatókönyvírói is besegítettek néhol. Így megvallom, kénytelen voltam egy-két mellékszálat hanyagolni. Annál is inkább, mert roppantul érdekelt, mi lesz a szimpatikus, jólelkű Pietroval. Lesz-e olyan, hogy egyszer nem ő szívja meg, hanem a brutális és primitív osztálytársai. Ez a sodrás, ami hajt a végkifejlet felé, ami nem hagyja letenni a könyvet, ismerős az Én nem félekből, ami bár később keletkezett, előbb került a kezembe. Mindkettőt húzóra kellett elolvasnom. Mindebből sejthető, hogy a szerző birtokában van bizonyos regénytechnikai, feszültségkezelő eszközöknek, melyek többnyire jó ritmust generálnak az időhúzástól az üldözőjelenetekig, a hosszas felvezetésektől a gyors, azonnali cselekvésig. Egyedül talán a csattanó van egy kissé túljátszva.
