„Ha annak idején a csomó szenvedély, rajongás vagy egyszerű rokonszenv helyett rögtön szembejön velem az igazi szerelem, már minden bizonnyal rég gyerekekkel játszanék, ahelyett hogy itt körmölök. Talán csak annyi kellett volna, hogy az egyik szenvedélyt elnevezzem szerelemnek, aztán meg elhiggyem, amit mondtam - és minden másképp alakul."
Natalka Sznyadanko: Szenvedélygyűjtemény
Fordította:Körner Gábor,Vince Kiadó, 2018, 224 oldal, 2995 HUF
A hazájában kultikus ukrán írónő Európában már több nyelven megjelent első, nagysikerű könyve önéletrajzi ihletésű regény, amely sziporkázó humorral eleveníti meg egy fiatal lány kalandjait és első szerelmeit.
Olvass bele:
Ukrán szenvedély. A Tábori Kórház
Dee Snider. A sufni. Érvek és ellenérvek a házasság előtti szexszel kapcsolatban
Minden Dee Sniderrel és a sufnival kezdődött.
Ha Dee Snider semmi mást nem csinál az életben, csak megírja a Túlélőkönyv tizenévesekneket, amely a 80-as évek végén folytatásokban jelent meg a Tini magazinban, akkor is teljes joggal írta volna be magát az udvarunk történelmébe mint kiemelkedő és sorsfordító személyiség. De Dee Snider ezenkívül zenész is volt, állati kúl, hosszú hajú rocker, egy menő csávó menő sörénnyel, aki király szólókat nyom az eredeti Fenderén, kopott bőrdzsekiben jár, és frankón zúzós minden koncertje. Köze nem volt az olyan agyonhallgatott, körülrajongott pop- sztárokhoz, mint Jim Morrison, Santana, a Led Zeppelin, nem beszélve olyasmikről, mint a Helloween. Dee Snider azoknak nyomta, akik vágják, mi az igazi hard rock, értékelik a decibeleket, és nem a könnyebbik utat keresik az életben. Dee Snider a kemény rockos hippiknek nyomta, ezért teljes joggal beírta magát a világ rockzenéjébe is. Bár a mi történetünkben ez nem olyan lényeges.
Amikor a Túlélőkönyv tizenévesekneket lehozta a Tini magazin, az újság számait biztos helyre rejtettük a szüleink elől, titokban ronggyá olvastuk, majd átgondoltuk, megvitattuk, újra elolvastuk, és az udvarban ekkor végre kezdetét vette a szexuális forradalom.
A mai iskolások biztos csodálkoznak, mennyire gőzünk nem volt semmiről. Manapság – ha hihetünk az elég erkölcsös és tisztes közönséget megcélzó Natalie magazinnak – egy lány nem tekintheti magát fiziológiailag teljes értékűnek, ha tizenhárom éves koráig nem sikerül elvesztenie a szüzességét. Nem beszélve a közönség férfi tagjairól, akik ugyan nem olvassák a Natalie-t, de nem sokkal később kezdik megélni a teljesértékűségüket.
A mi időnkben ez még nem jött – helyesebben csak akkor jött – divatba, némi nyugtalanságot csempészve kiszámított, periferiális életünkbe. Szüleink abban a tudatban neveltek minket, hogy a nászéjszaka, legalábbis a menyasszony számára, valóban az első nász éjszakája lesz, a szexuális élettapasztalat csak a házasodás után szerzendő meg; az a lány, aki enged a fiú rábeszélésének, és megkóstolja a tiltott gyümölcsöt, nyugodtan veheti úgy, hogy megbecstelenítették, és rögtön minimum ötven százalékkal csökkentek az esélyei a boldog házasságra.
Ugyanakkor egyre feltartóztathatatlanabbul szivárgott be a romlott nyugati civilizáció a szexmentes posztszovjet térségbe, a Túlélőkönyvhöz hasonló kiadványok pedig kikezdték hagyományos fogalmainkat, bár közel sem mindenkinek sikerült eljutnia az elmélettől a gyakorlatig. Már Dee Snider könyvének fejezetcímei láttán legszívesebben minél mélyebbre süllyesztettem volna a lapot, hogy teljesen kizárjam a valószínűségét annak, hogy megtalálhatják a szüleim. Képzeljük el, mit szóltak volna, ha megtudják, hogy ilyen kiadványok iránt érdeklődöm: A szüleim és a családom – nem bírok együtt élni velük, lepuffantani meg sajnálom őket; Mit jelent túl hamar belefáradni az életbe?; Veszélyes-e az abortusz?; A haverok nyomása, a sör nyomása, a húgyhólyag nyomása. Attól tartok, a reakciójuk jó időre elvette volna a kedvem attól, hogy szexuális érettségemet bizonyítsam.
Ezenkívül a nyugati rocker néhány tanácsát kissé ellentmondásosnak éreztem.
Egyrészt felszólítja az olvasókat: „Ne induljatok el otthonról óvszer nélkül!”, de közben nem magyarázza el, mit mondj a szüleidnek, ha váratlanul megtalálják az óvszert a tolltartódban, a párnád alatt vagy a frissen mosott nadrágod zsebében. Másrészt kérdéses, hogy az óvszer védelmet nyújt-e az utcán leselkedő öszszes veszéllyel szemben, ha éppen Dee Snider statisztikája szerint „a különleges szolgálatok aktív felvilágosító munkája ellenére évente háromezer tizenéves kapja el a szifiliszt, ezt a krónikus, különösen fertőző nemi betegséget, ami, ha nem gyógyítják, halálos is lehet. Hát nem bölcs az anyatermészet?” Először is, érthetetlen, miben mutatkozik itt meg az anyatermészet bölcsessége, másodszor, miféle felvilágosító munkát folytatnak a szo- ciális szolgálatok, és bízhatunk-e bennük, tekintettel az elkeserítő statisztikai adatokra? Harmadszor, hogyan lehet egyáltalán egy ilyen „áldás” után kimerészkedni az utcára?
A szerzőt olvasva néha komplett idiótának érezzük magunkat: „Ha kétségek merültek fel benned, hogy nem vagy-e terhes, először is csinálj tesztet.” Logikus, bár nem teljesen világos, honnan szerezz tesztet a posztszovjet térségben a nyolcvanas évek végén, arról nem is beszélve, hogyan használd. Ehelyett a következőt olvashatjuk: „Ha a teszt negatív, azt jelenti, hogy feleslegesen izgultál. Ha azonban pozitív, komoly választás előtt állsz.” Aki még mindig nem érti, annak részletesen elmagyarázza: „A választás a következő lehet: vagy abortuszra mész (az utolsó javítási lehetőség az elővigyázatlanok számára), vagyis orvosilag megszakítod a terhességet, vagy megszülöd a gyereket.”
Azoknak, akik az abortuszt választják, Dee Snider megadja azon szervezetek listáját, amelyekhez segítségért fordulhatunk: a születésszabályozási klinikák amerikai hálózata, a Birthright szervezet, a Nemzeti Abortusz Szövetség. Hasonló megoldás kínálkozik azoknak, akik úgy döntenek, megszülik és örökbe adják a gyermeküket. „Különféle ügynökségek foglalkoznak örökbefogadási ügyekkel, úgymint az Egyesült Közszolgálat, a Katolikus Karitász, a Zsidó Filantrópok Egyesült Szövetsége.” Ezeket a szervezeteket „egyszerűen fel lehet hívni a minden telefonkönyvben megtalálható számon”. Próbálta volna csak Dee Snider tárcsázni a lembergi tudakozót, és megkérdezni, mi a Zsidó Filantrópok Egyesült Szövetségének a száma.
De függetlenül attól, hogy nem volt gin-tonikunk, amivel nem árt bátorságot önteni magunkba az „első alkalom” előtt, hogy nem állt módunkban kipróbálni a szexet apánk autójának hátsó ülésén (még ha apánk ránk bízta volna is, az elképzelés megvalósítása, például egy Zaporozsecben, többéves ez irányú tapasztalatot kívánt, kezdő nem boldogult a feladattal), vagy hogy egész egyszerűen hiánycikk volt az óvszer, s ami akadt, reménytelenül posztszovjet volt, elhatároztuk, igyekszünk megfogadni Dee Snider tanácsait.
A helyet, amit ehhez választottunk, sufninak hívták: apró kis helyiség volt az udvarunkban álló egyik épület padlásán. Gyerekkorunkban sokszor bújtunk ide egymás elől, ha háborúsat vagy kozákos-rablósat játszottunk. Elhanyagolt, üres kis helyiség volt a lift fölött, az ajtaja folyton nyitva. Amikor felnőttünk, és az udvarunkban lakó „három menő srác” – nem kis részben éppen Dee Snider hatására – elhatározta, saját rockbandát alapít, és „zúzós zenét fog nyomni”, felmerült az ötlet, hogy a sufnit használják próbateremnek.
A Lakáskezelő Iroda, ahová kérelmet nyújtottak be, először támogatásáról biztosította a fiatalokat, és engedélyezte, hogy a lift fölötti helyiségben próbáljanak. A sufnit kitakarították, egy hulladéktelepről hoztak néhány még használható széket, felcipelték a dobszerkót, és megtartották az első próbát.
Másnap a Lakáskezelő dolgozói visszakoztak, és támogatásukról biztosították több szomszédos ház felháborodott lakóit. A frissen alakult és még gyerekcipőben járó zenei irányzat, a thrash metál területén a legszebb reményekre jogosító együttesnek megtiltották, hogy a sufniban próbáljon, ami a fiatalabb generációt arra ösztönözte, hogy a kulturális fejlődés helyett az élet egyéb aspektusait helyezze érdeklődése homlokterébe – jelesül a szexuális aspektust. Úgy döntöttek, más célra fogják használni a sufnit. Ehhez mindenekelőtt más, szintén még használható bútordarabokat hoztak a fent említett a hulladéktelepről, és valamelyest intim légkört kölcsönöztek a helynek.
Félhomály, keskeny dívány imitt-amott kitüremkedő vattával és rugókkal, magnó, kazetták, szeszes italos üvegek, óvszerkészlet. Egy piszkos függöny mögött széles fatábla, amely erősen emlékeztetett az egykori ajtóra, ingatag lábakra állítva és egy foltos lepedővel leterítve.
A fiúk sokáig nem mertek ilyen rögtönzött körülményeket kínálni partnereiknek, de végül felbukkant az első pár, amely bele kívánt kóstolni a zárt ajtók mögötti intimitás örömeibe. Ehhez fogható luxust még egyikünk sem – akkor már tizenegyedikesek voltunk – ízlelhetett meg. Állandó vitáink továbbra is szigorúan elvi síkon mozogtak, a szüleink ettől nem lettek kevésbé konzervatív meggyőződésűek, félelmünket, hogy valami tilalmas dolgot tegyünk, csak erősítette a hatásos fogamzásgátló szerek hiánya és a még mindig dívó korai házasság. Mindezek miatt a mi generációnk volt az utolsó, amelyik ilyen komolyan vette a szüzességet. „A házasság előtti nemi kapcsolat: érvek és ellenérvek” című téma szép lassan egyre nagyobb teret kapott beszélgetéseinkben, végül a legfontosabb beszédtémánkká vált.
Sokan csak Dee Snidertől hallottunk először arról, hogy a házasság előtti nemi kapcsolatot több országban helyénvalónak, sőt néhol szükségesnek tekintik, ez azonban korántsem mindenkit győzött meg arról, hogy ez így van rendjén. Két, e tekintetben élesen szembenálló táborra oszlottunk: az egyik mellette volt, a másik – ennek megfelelően – ellene.
Én rögtön és minden kétséget kizáróan az ellenzők táborához csatlakoztam; nem utolsósorban ez vezetett az alábbi eseményekhez.
Mi a jobb: a filológus vagy a programozó? Titkos levelezés. A férfiaknál nem fontos a műveltség
A Vityával való kapcsolatunk, ahogy minden első fiatalkori szerelem esetében lenni szokott, igen romantikusan kezdődött.
Egy tavaszi este, amikor apám azt hitte, otthon ülök és az érettségire készülök, én meg biztos voltam benne, hogy apám egy születésnapi rendezvényen van, és későn jön haza, váratlanul összefutottunk az utcán. Ráadásul semmi jelét nem mutatta a posztszületésnapi állapotra jellemző részegségnek vagy legalább némi gyengélkedésnek, én viszont egy hosszú hajú sráccal voltam, aki kopott bőrdzsekit és Metallica feliratú pólót viselt. A tetejébe apám érezhetően ideges volt: halaszthatatlan teendők miatt nem tudott elmenni a mulatságba, ami miatt nemcsak a haverjai sértődtek meg, de a mamám is, aki hamarabb jött el a munkahelyéről, és még a fodrászhoz is beugrott. Én pedig nem egyszerűen egy hímnemű illető társaságában sétáltam, és ez az illető – apám szerint – nem csupán gyanús küllemű volt, de egymás kezét sem átallottuk fogni. Mindez az első randimon, alig tizenhét évesen, közvetlenül középfokú tanulmányaim befejezése és a felsőfokúak megkezdése előtt.
Képzelheted – elég kínos helyzet, különösen, ha arra gondolunk, mennyire heves természetű az apám, mennyit ábrándozott egy mérnök vőről, és mennyire hitt benne, hogy az első ellenkező nemű személy, aki négyszobás lakásunk küszöbét átlépi, előbb-utóbb a veje is lesz. Márpedig a szülők szent kötelessége legalább a középiskola végéig kitolni ezt a pillanatot.
Nem sokkal a végzősök estje előtt a szüleim elhatározták: gondoskodnak a pályaválasztásomról. Korábban is folytak viták a családban arról, hogy mi legyek, ezek azonban a bizonyítványosztáshoz közeledve egyre hevesebbé és élesebbé váltak. A vélemények, mint minden rendes családban, megoszlottak. A szüleim úgy vélték, manapság a programozói szakma kecseg- tet a legjobb kilátásokkal, és igyekeztek rávenni, hogy menjek műszakira. A kilátásokat illetően abszolút egyetértettem velük, de nem voltam biztos benne, hogy abból, akinek a gáztűzhely, a villanyvasaló, de néha még egy egyszerű hűtőszekrény használatával is komoly gondjai akadnak, jó programozó lesz. Nem beszélve az informatika hármasomról, amit a tanárnő utóbb kijavított ötösre, hogy ne rontsa le a jeles bizonyítványom. De közel sem mindjárt mertem akár csak halvány utalást tenni a kétségeimre és szándékaimra. A szüleimet ismerve pontosan tudtam: nem lesz könnyű meggyőzni őket.
– Ha szeretnéd vinni valamire, ne olvasgass teljesen felesleges regényeket. Nem a képzelet világában élünk, hanem a valóságban. Inkább menj ki, segíts anyádnak a konyhában – tanácsolta apám, valahányszor olvasáson kapott.
Belátva, hogy a katonai szabályzat egyes pontja (a parancsnoknak mindig igaza van) és kettes pontja (ha a parancsnoknak kivételesen nincs igaza, érvénybe lép az egyes pont) a szüleimre is kiterjed, ritkán mondtam ellent nekik, és hatékonyabb védekező módszerekhez folyamodtam: olyan terjedelmes, saját kezűleg összeállított ajánlottolvasmány-listákat mutattam szüleimnek, hogy az ukrántanárom kellemesen meglepődött volna, ha véletlenül megtudja.
Régi, titkos álmom volt, hogy filológiát tanuljak az egyetemen. Régi, mert már akkor ezt terveztem, amikor még nem folytak viták a családban a pályaválasztásomról, ahogy általában se nagyon folytak. Világosan le voltak osztva a lapok: a szüleim feladata, hogy eldöntsenek és fontosnak tartsanak dolgokat, az enyém pedig, hogy végrehajtsam, amit ők eldöntöttek és fontosnak tartottak. Akár tetszett, akár nem, egy Tarasz nevű plüssmackóval tudtam megosztani mindent: ő játszotta ezekben az áldott időkben a házi pszichoanalitikusom szerepét.
Csakis titkos lehetett az álmom, hiszen mérnök szülők gyerekeinek nyilván tisztességes szakmát kell szerezniük, nem mindenféle hülyeségekről ábrándozniuk.
– A filológus, az nem szakma. Csak egy hülye képes öt évet elvesztegetni arra, hogy az anyanyelvét tanulja – jelentette ki az apám, márpedig egy apának, amint azt a két katonai alapszabályból tudjuk, mindig igaza van.
Amíg sokáig csak titokban álmodoztam, nem tudtam, milyen filológiát válasszak. Az iskolában spanyolul tanultam, egyikeként a szovjet–kubai barátság utolsó áldozatainak, akik így fejezték ki szolidaritásukat a jelszóval: Patria o muerte! Venceremos!* Ez a mondás díszelgett az összes idegen nyelvi terem falán az iskolában. Oktatási rendszerünktől függetlenül, illetve annak köszönhetően, hogy jóban voltam a spanyoltanárom lányával, és hogy a tanárnő Argentínában töltötte a gyermekkorát, sikerült elég rendesen elsajátítanom a nyelvet ahhoz, hogy rájöjjek: tetszik, ahogy általában az idegennyelv-tanulás is. De hosszabb távon nemigen lett volna értelme főfoglalkozásnak választani a spanyol nyelv oktatását Lembergben, különösen, amikor viharos gyorsasággal bomlott fel minden, ami szovjet, beleértve a Fidel iránti rajongást is.
A szláv nyelvi tanszék jelenthetett alternatívát, de azt, ahogy az ukrán filológiát is, a szüleim ismerősei elég komolytalannak tartották ezekben a nem igazán utazós időkben. Az orosz filológia akkoriban persze már szóba sem jöhetett.
Kétség sem férhetett hozzá, a szüleim hallani sem akarnak az egyik fenti variációról sem. Ám amikor már-már elkövetkezett a várva várt bizonyítványosztás és röviddel utána a sorsdöntő vita a szüleimmel, amelynek során beszélnem kellett az álmomról (még nem tudtam, melyikről), vagyis össze kellett törnöm a szüleim álmát, hogy a lányukból programozó lesz, valamint meg kellett próbálnom mindenre fittyet hányva megvalósítani a terveimet – épp ekkor futottam össze apámmal a Metallica-pólós, hosszú hajú, barátságosan mosolygó srác társaságában. Azt hiszem, nem lett volna ilyen barátságos vagy legalábbis magabiztos ez a mosoly, ha kísérőm tudja, hogy apám álma egy diplomás vő, hogy a pályaválasztásom nem akármilyen dilemmát jelentett a családomban, vagy hogy milyen szigorú nevelésben részesül egy rendes családból való lány. De sajnos (vagy szerencsére), gyanítom, kísérőm még azzal sem volt tisztában egészen, hogy mit jelent a „szak” szó, nem beszélve minden egyébről. S így megőrizhette lelki nyugalmát, amit rólam a legkevésbé sem lehetett elmondani.
„A jó tanár minden új témát a szorzótáblával kezd” – mondogatta gyakran a matektanárunk, s ennek igyekezett következetesen eleget tenni. Talán ezért sem volt soha ideje elmagyarázni az új anyagot.
A Vityával való kapcsolatunk története azonban korántsem a szorzótáblával kezdődött. Hanem levelekkel.
A lelki trauma, ami akkor ért, amikor megpróbáltam szerelmet vallani Toljának, nem akadályozott meg abban, hogy ismét hasonló kísérletet végezzek. Egy osztálytársnőm, akinek Michael Jackson iránt táplált érzelmei épp akkoriban vesztették aktualitásukat, megkérdezte, nincs-e kedvem „kitalálni valami jó kis heccet”. Nem sokat töprengtem, azt ajánlottam, írjunk valakinek egy névtelen levelet, és nézzük meg, hogyan reagál.
Az osztálytársnőmnek tetszett az ötlet. Ezúttal a szomszédomat, Vityát választottuk „áldozatnak”, azt a bizonyos hosszú hajú, bőrdzsekis, Metallica-pólós srácot. Kerestünk az iskola közelében egy titkos rejtekhelyet, gondos leírást készítettünk hozzá, még egy 1 : 10 arányú tervrajzot is mellékeltünk, nehogy az új „Mr. Y.” összekeverjen valamit, majd elküldtük az első levelet a hatéves szomszéd kislánnyal, aki titokban szerelmes volt a hoszszú hajú, szegecses dzsekis srácba.
Addig is, amíg a válaszra vártunk, az erkélyemen üldögéltünk, ahonnan jól látszott választottunk ablaka. Reméltük, hogy a levelet elolvasva kinéz az utcára, kimegy az erkélyre, leugrik sétálni, hogy ihletet merítsen a válaszhoz, vagy valahogy máshogy megmutatkozik. Végül is nem mindennap kap ilyen levelet. De kiderült: a szomszéd gyakorlatias srác, nem is próbált időt vesztegetni arra, hogy a részletes tervrajz és útmutató alapján megkeresse a rejtekhelyet, hanem a szomszéd kislánnyal rögtön vissza is küldte az újságpapírfecnire firkantott választ. Aligha írhatott volna tömörebben: „Bocsi rohanok edzésre. Ha akarsz valamit találkozunk ha nem nem hüjeségekre nincs időm. Várlak holnap félnyolckor az udvaron.”
A papírból felnézve láttuk: választottunk éppen tolja ki a kapun a gyönyörű sportbiciklijét. Először felháborított ez az arcátlanság; azt javasoltam, küldjük vissza a levelet, pirossal javítva a hibákat. Az osztálytársnőm azonban hosszú, nevelő célzatú beszélgetést folytatott velem, és felvilágosított, hogyan kell bánni a pasikkal; hogy a műveltség teljesen lényegtelen a számukra; hogy mielőtt véleményt alkotunk valakiről, muszáj legalább egyszer találkozni vele; hogy kalandot akartunk, és most már semmi értelme lemondani róla; hogy a találkozásnál bármelyik pasiról kiderülhet, hogy nem is olyan hülye; hogy a negatív eredmény is eredmény; stb. A legjobban azon csodálkoztam, hogy a barátnőmnek meggyőződése volt: ha egy nő tetszeni akar egy pasinak, úgy kell viselkednie, mint egy komplett idiótának.
– Minél butább vagy, annál jobb. Az okos nőkbe nem szoktak beleszeretni – jelentette ki kategorikusan, amivel kis híján megingatta a tekintélyét a szememben. Sokáig vitatkoztunk, próbáltam meggyőzni, hogy azzal, hogy butábbnak adom ki magam, mint amilyen valójában vagyok, megalázkodom, de könyörtelenül lesöpörte minden bonyolult és logikus érvem:
– Hülyeség. A lényeg, hogy horogra akadjon.
Szerettem volna bebizonyítani a barátnőmnek, hogy téved, biztos ezért is mentem el a megjelölt találkozóra. Bár lehet, hogy nem kisebb súllyal esett a latba levelünk címzettjének gyönyörű, hosszú haja, sportos alkata, meg hogy olyan jól állt neki a lábizmaira szorosan tapadó sportgatya és a feszülős trikó. Hagytam magam rábeszélni, így csöppentem a randiba, ahonnan a papám kézen fogva hazavitt, és szigorúan figyelmeztetett:
– Ha még egyszer ilyet látok, szíjat hasítok a hátadból.
A mamám hosszú, őszinte beszélgetést folytatott velem, amelyből megtudtam, hogy még csak tizenhét vagyok, de már hagyom, hogy egy fiú megfogja a kezem. És ez nagyon helytelen, pláne az első randin ezzel a fiúval, és főleg, hogy általában is ez életem első randija, amennyire a mamám tudja. Nagyon helytelen a második randin is, mint ahogy általában is helytelen az én koromban bármilyen viszonyt kezdeni férfiakkal. El sem tudom képzelni, mivel szoktak végződni az ilyen dolgok. Tizenhét évesen még sosem tudják elképzelni, amikor meg már el tudják, késő. El sem tudom képzelni, hogy minden kapcsolat ugyanazt a sémát követi: a férfi igyekszik lépésről lépésre meghódítani a nőt, a nőnek meg illik ellenállnia. Ha rögtön hagyom a fiúnak, hogy megfogja a kezem, azt fogja hinni, hogy minden mást is ugyanilyen gyorsan megkaphat. Először megfogja a kezem, aztán megpróbál megölelni, aztán elhív fagyizni, majd moziba, ott elkezd csókolózni, aztán jönnek a gyerekek, és hipp-hopp, már vége is az életnek. Fogalmam sincs, kivel van dolgom. Ez a fiú még nem fejezte be a középiskolát, nem beszélve a felsőfokú tanulmányokról vagy egy tisztességes munkáról. Esti iskolában tanul, hosszú a haja, a rockzenéért rajong. A szülei elváltak, bár továbbra is egy lakásban élnek, a nagymamája zsidó nemzetiségű, a lakásuk alapterülete feleakkora, mint a miénké, a mamája a postán dolgozik, pokol lenne az életem. Biztos azt hiszem, hogy az intelligenciám érdekli a fiút, de minden férfi csak egyet akar, amiért aztán a nő fizeti az árat. Helyesebb lenne, ha alaposan átgondolnám ezt, és egyszer s mindenkorra eldönteném, mit akarok inkább: egyetemre menni vagy megházasodni.
Eszembe jutott Dee Snider meg hogy „évente kétmillió gonor- rheás, ötszázezer nemi herpeszes, nyolcvanezer szifiliszes beteget regisztrálnak, az esetek fele tizenöt és huszonnégy év közötti fiatal”, és megörültem, hogy a mamám nem ilyen érveket hoz fel, hogy meggyőzzön. Vagyis nem tételez fel rólam ilyen rosszat.
Megígértem a szüleimnek, hogy átgondolom a dolgot, igaz, azzal a feltétellel, hogy nem tanulok programozást, hanem filológiára megyek. Hogy milyen filológiára, arról még tárgyalhatunk. Szüleim először felháborodtak. A mamám próbálta elmagyarázni, milyen hálátlan munka a tanárság, mennyivel jobb dolog mérnöknek lenni. Azt mondta, el sem tudom képzelni, milyen nehéz órát tartani csupa lusta és közönyös nebulónak, nem láttam a füzethegyeket, amelyek fölött esténként vakoskodni kell, nem tudom, mi az a hangszalaggyulladás, az idegbaj, az elhelyezkedési nehézségek és a női, többnyire hisztérikus kollektívára való ráutaltság. És fogalmam sincs, mennyivel kellemesebb, nyugodtabb a munka egy építészirodában, ami általában teafőzésből, pulóver- és harisnyakötésből, receptmásolásból és pletykálásból áll. Cserébe rendes fizetést kapsz, napidíjas kiszállások, szakszervezeti utak üdülőhelyekre, szabadnapok, ja, és nyugodtan késhetsz, vadászhatsz munkaidőben hiánycikk élelmiszerekre, közszükségleti és luxuscikkekre, leléphetsz a munkából rögtön ebédszünet után, korlátlanul használhatod a szolgálati telefont, és nem kell felelned semmiért. Majd megértem, ha gyerekem lesz. Egy nőnek nyugodt munkahely kell, ahol kipihenheti az otthoni fáradalmakat. A tanári munka nehéz kereset. A papám azt mondta, a filológia nem komoly szakma; azt remélte, többre viszi a lánya. Látva, hogy nem tudnak meggyőzni, a szüleim úgy döntöttek, egy komolytalan szakma még mindig jobb, mint egy komolytalan esküvő, és belenyugodtak a döntésembe.
Titkos álmom így nemcsak kiderült, de minden esélyt meg is kapott, hogy valóra váljon. A spanyol filológia épp akkor szűnt meg, így hát megoldódott a dilemma.
– Felőlem felvételizz, ahová akarsz. Jó, ha takarítónőként el fogsz tudni helyezkedni a filológiáddal – adta meg magát a papám, és megígértette velem, hogy többé nem lát azzal a hoszszúhajúval.
A helyzet arra kényszerített minket, hogy illegalitásba vonuljunk, és szigorú konspirációt folytassunk. Családtagjaim közül senki sem tudhatott az összejöveteleinkről a sufniban, nem beszélve az ott tárgyalt témákról.
A fő veszélyt nagymamám lankadatlan ébersége jelentette. Ahogy már mondtam, a sufni a szomszéd ház padlásán volt. Vagyis pont a hozzá vezető lépcsőház bejáratára néztek az ablakaink. Mint tudjuk, minden nagymama kedvenc szórakozása a meleg fűtőtest mellett üldögélni, és kinézni az ablakon. A sufni megközelítése ezért egy sor bonyolult előkészületet követelt, elterelendő a nagymamám figyelmét.
A művelet három szakaszból állt:
1. szakasz
Valaki a haverok közül becsönget hozzánk, és elfut.
2. szakasz
Egy másik beavatott lentről figyeli az ablakot, és jelez, amikor a nagymamám elindul az ajtó felé. Én közben olyan helyen vagyok, ahonnan láthatom a jelet, a nagymamám viszont nem láthat engem.
3. szakasz
Beslisszolok a lépcsőházba. A nagymamám nem lát senkit az ajtó előtt, dühösen visszamegy az ablakhoz. A randi végén megismétlődik az egész művelet.
Alaposan kidolgoztuk a szisztémát, és kifogástalanul működött. Ráadásul konspirációnknak köszönhetően a nagymamámnak mindig volt beszédtémája a szomszédasszonyokkal.
– Nézd már – csodálkozott, amikor megtudta, hogy csak nála fordulnak elő rendszeresen különös csengetések, rajta kívül senki a házban nem észlelt hasonlót. – Mit jelenthet ez? Biztos ki akarnak rabolni minket. Így ellenőriznek. Egyszer még jól fejbe kólintanak, és besétálnak a lakásba – gondolkodott hangosan, majd hozzáfűzte: – Hadd kólintsanak, hátha végre meghalok. Annyi fiatal hal meg, én meg élek, vénségemre. Csak az elrabolt holmiért kár.
Hogy elaltassam nagymamám gyanúját, kértem Vitya barátját, csöngessen be egyszerre több lakásba is.
– Ezek a huligánok! – újságolta rögtön a nagymamám. – Már a másodikra is feljutottak. Most beszéltem Pavlovnával, azt mondja, ma hozzá is becsengettek.
Érezhetően megkönnyebbült.
Ennek ellenére aggódtam a nagymamám miatt, aki mindig hajlamos volt kombinálni. Hiszen nincs kizárva, hogy előbbutóbb összefüggésbe hozza a távollétemet a rejtélyes huligánokkal, vagy egyszer véletlenül gyorsabban ér vissza az ablakhoz, mint kellene, vagy csak úgy tesz, mintha elmenne, és ott marad figyelni, vagy véletlenül meglátja Vitya barátját, amint elspurizik a lakásunk ajtaja elől, vagy egy szomszédasszony véletlenül meglát a szomszéd lépcsőházban…
Különösen felerősödtek a félelmeim, amikor a nagymamám, az unokája jövője miatti aggódástól vezetve, faggatni próbált:
tényleg vége-e az első szerelmemmel, ahogy a szüleim kérték?
„Jaj már – kezdte mondani, mintegy magának –, nem olyan fontos, hogy van-e diplomája vagy nincs. Rendes ember legyen, az a lényeg. Ez meg rendes, kedves, dolgos, mindig segít cipelni a szatyrot, ha jövök a boltból. Mindig köszön, kérdi, hogy vagyok. Kedvelem. Kedves fiú. Csak még korai összeházasodnotok. Neked előbb felvételizned kell, aztán diplomáznod. Neki hátravan a katonaság. Nekem semmi bajom azzal, ha titokban találkozgattok, csak nehogy az apád megtudja, meg nehogy valami butaságot csináljatok. Tudod, hogy van az: kibújik a macska a zsákból.”
Így is történt, még ha a nagymamám nyilván összekeverte is a macskát a szöggel.
