Ha a balsors bevisz egy jobbhorgot

-Vass- | 2012. május 31. |

B
Maros András: Csinálni kell, Magvető Könyvkiadó, 2012, 228 oldal, 2690 Ft

 

„Hiába küzd, akinek nincs meg testében a kellő számú örömatom.” – gondolja magában Maros András Kapufa című novellájának antihőse, hogy felismert boldogságdeficitje nyomán még inkább sikerülhetetlenségre programozza életét. A Csinálni kell kisprózái hozzá hasonló, a világgal szemben vesztésre álló balfácánokról, körön kívüli pechvogelekről szólnak. Olyanféle „majdnememberekről”, akik egy pillanatra elhiszik tán, hogy mégis megcsinálhatják, de bátortalanul kapura küldött lövésük kifelé pattan a felső lécről, ezért végül mégiscsak leszegett fejjel, megtörten poroszkálnak le a pályáról.

A kötet elbeszélései zömmel a nagyvárosi mindennapok niemandjait állítják elénk. Jelentéktelen figurákról szólnak, akiket az iskolában akkor is hiányzónak jelent a hetes, ha a helyükön lapulnak, és akiket aztán munkahelyükről nemcsak kirúgnak, hanem útravalóul meg is aláznak. A novellák szereplőinek a balsors váratlanul viszi be a jobbhorgot, ezért idővel inkább önként lemondanak az ünnepről, s távolságot tartanak a társaságtól is. Maros megannyi megtört, kitörni sem próbáló, szétcsúszott, megfeneklett lúzert, velünk buszozó, búsan baktató élőholtat, számtalan bukdácsoló életet énekel meg.

Ám ahelyett, hogy keseregne, vagy szimplán szánalmat ébresztene irántuk, meglátja a sorsukban rejlő tragikomikumot. Remek szögből közelít tehát hozzájuk. Történetei azonban jobbára túlságosan élére vasaltak, sterilek ahhoz, hogy átélhetők legyenek, hogy igazán működésbe jönnének. Az egész könyvet megfáradt iróniából táplálkozó cinizmus hatja át. A mindentudó elbeszélő mégsem elég távolságtartó, de nem is elég jópofa. Talán éppen emiatt döcögnek a novellák. Maros mintha félúton maradna a teljes groteszkbe fordítás, a kafkai-örkényi átváltozás- és eltévedéstörténetek, illetve a szenvtelen-szikár askildseni megfigyelő-próza közötti senkiföldjén. Így felvillannak bár előttünk a töprengő-szorongó-tanácstalan figurák, a láthatatlan emberek, akikkel nap, nap után magunk is találkozunk, de mire feléjük lépnénk, vagy eltűnnek a szemünk elől, vagy a túlontúl alapos elbeszélő nehezíti meg, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Maros portréi pontosak, mint a műszaki rajz, de éppoly kimértek, mint a vonalzóval szerkesztett mértani ábrák általában.

Persze, ha az imént felvázolt két ösvény közül valamelyiken határozottan elindul az elbeszélés, azonmód jobban sikerült darabok születnek. Az Algéria például pörgősen beszél a paranoia önbeteljesítő erejéről, a Kenó remek abszurd, amely a képernyő-valóság kulisszái mögé vezet, az Éjszakai séta karcos-balladisztikus hangon csípi nyakon a szétesettséget, valamint a látszat fenntartására tett utolsó, kétségbeesett és hiábavaló kísérleteket, a Barátaim pedig az őrület stádiumairól számol be csendesen.

Maros világa hibái ellenére is dermesztő. Azért méghozzá, mert nemcsak körülvesz minket, nemcsak árnya vetül ránk, hanem – feltűnik hamar – hősei voltaképpen mi magunk is lehetnénk, vagy legalábbis lehettünk volna. Mindnyájan voltunk már fültanúi bizarr párbeszédeknek a villamoson, lettünk szerelmesek a hírolvasóba, gondolkoztunk a szerencsejáték-sorsolásokra kirendelt közjegyzők karótnyeltségén, képzeltünk hullát lerobbant falusi fészerbe, de ugyancsak számtalanszor olvastunk félre egyértelmű jeleket, tulajdonítottunk jelentőséget sokadrangú tényezőknek. S kerültünk így a para-spirál és a józan mérlegelés közti vékony jégre. Vagyis másképpen: ártatlan szituációkból határhelyzetekbe.

Maros látszólag találomra választja ki hősét. Egy elvileg normálisnak gondolt világ viszonylag normálisnak látszó figuráját pécézi ki, akit addig – egyébként nem is túl sokáig – követ, amíg fel nem feslik a közelében valami nem várt titok, szégyen, aberráció, kín. Ismerős, mégis izgalmas helyzeteket dob fel, hogy aztán megmutassa az erőltetett félmosolyok díszlete mögött rejtőző világ igazi arcát. Dramaturgiája ebből a szempontból Hitchcockra hajaz. (A Jön a nyugdíj például olvasható Psycho-parafrázisnak is.) Csakhogy a vágásai nincsenek finomra hangolva, itt-ott dadognak a párbeszédek, csikorognak a snittek, a részletek nincsenek tisztára csiszolva, így a suspense jóformán meg sem terem, mire kifut a szalag.

Maros András Csinálni kell című kötetében akadnak jócskán jól megcsinált elbeszélések. Miután viszont kiismertük a szerző munkamódszerét, túl sok meglepetéssel nem szolgálnak a meglepő fordulatokra épített történetek. Pontosnak pontosak, de talán éppen ezért, kiszámíthatóak is. Majdhogynem rehabilitálja a „majdnemembereket”, és, noha a hétköznapi őrületről készült már hitelesebb rekonstrukció, azért azt meg kell hagyni, hogy helyenként ez a kötet is kellemes borzongással cirógat.