Győrffy Ákos mostanában inkább muzsikusként van számon tartva, pár éve a Bajdázó, az utóbbi két évben pedig a belőle alakult horhos nevű börzsöny-ambient duó/trió tagjaként és picit arcaként is. A horhos - muszáj szóba hoznunk, miközben persze Győrffy Ákos új könyvéről akarunk beszélni -, nem egyszerűen az utóbbi idők legjobb magyar bandája, de világviszonylatban is az ambient/drone zenék élvonalába sorolandó. Tovább megyek, nem teszek úgy, mintha nem ezt gondolnám, ezért kimondom: a horhos valójában a legeslegjobb zenekar a világon ebben és a kapcsolt műfajokban.
Többek között azért is kívánkozik ez ide, mert Győrffy Ákos az irodalomban megvalósította azt, amit zenében is sikerült neki. Olyan belső tájakra evezett, ami csak nagyon keveseknek sikerült eddig, mi több, vissza is jött onnan, hogy beszámoljon az átéltekről. Erre egy szemléletes analógia a Tarkovszkij-féle Stalker egyik jelenete, amelyben a három utazó eljut egy hatalmas csarnokba, ahol egy homokdűnés sivatagot talál. A Stalker, azaz a vezető és a Tudós ott marad a bejáratnál, az Író viszont bemegy, talál egy kútkávaszerűséget, leül rá, és egy pár perces monológban kendőzetlenül megvallja, ki is ő valójában. Majd visszamegy két társához, mire a Stalker közli vele, hogy ezt a helyet húsdarálónak hívják, és még senki sem jött vissza innen élve. Győrffy Ákos épp ilyen író. Legújabb prózakötetében, A hegyi füzetben megvallja, hogy ki is ő valójában, és túléli ezt a gyilkos szembesülést.
Győrffy Ákos: A hegyi füzet
Magvető, 2016, 80 oldal, 2490 HUF
Mondhatnánk tehát, hogy van most már ambient-irodalom is, ha nem asszociálnánk az ambient zenéről valami másféle muzsikára, mert ezt a műfajt jellemzően a környezeti hanghatásokat némi elektronikával megidéző és puhára hangoló, sőt, néha egészen new age-es köntösbe öltöztető liftzeneként kódolja a nagyközönség, miközben erről itt szó sincs, és persze komolyabb körökben ez alapból valami egészen mást jelent. Zenéjében a horhos is eljutott oda, sőt, onnan indult, hogy a zene lényege legbelső létünk kifejeződése kell, hogy legyen, minden más félreértés és hiábavalóság. (A hegyi füzethez készült könyvzene ITT hallgatható.)
A hegyi füzet egy elhagyott hegyi házban talált füzetbe jegyzetelt látlelet az élet lényegi kérdéseiről. Elsősorban a lét kihívására adott válasz lehetetlenségéről, a lecsupaszodásról, az önvizsgálatról, és mindarról, amit valójában még megkérdezni sem könnyű. A naplószerű forma, amiben a könyv íródott, tökéletes társ arra az utazásra, amiben részünk van, és ami, ha jól olvasunk, egyáltalán nem rajtunk kívül történik. Rövid, de döbbenetesen sűrű és sallangmentes szövegek ezek, leginkább apró, de a végtelenbe és a végtelenre mutató benyomásokra, impressziókra reagálva nézünk bele a semmi arcába, és ott természetesen nem látunk mást, nem is láthatunk, mint saját magunkat. Azt a semmit látjuk, ami a lényeg, és ez a külső és belső univerzum azonosságára ébreszt, aztán a fájó és kínzó kérdést minderről, amit legtöbbször persze fel sem teszünk. Vagy azért, mert nem tudjuk, vagy, mert nincs bátorságunk.
Külső mozzanatokat is látunk, a talált és belakott házat, a környékét, a Börzsöny hegyeit és lankáit, az erdőt, halott bogarakat, a gyermekkort, a szociális munkából következően a hajléktalanság megrázó létállapotát és pillanatait, az esőt, az éjjeleket, és a belőlük fakadó meditatív felismeréseket. Ennél többet nem is kívánhatnánk, mástól rendszerint nem is kapunk ennyit. Mi több, eddig tán nem is volt ilyen mély merülésre lehetőségünk az irodalomban. Pedig ha ott nem, hát hol. Esetleg egy-egy személyes meditációban. Természetesen sok példa akad az irodalomban az élveboncolásra, a kíméletlen őszinteségre, de itt másról van szó. Itt a valódi határtalan van megszólítva. Isten. Ő van megszólítva, még ha ritkán is nevezik a hagyományos módokon. Egy újfajta, ráérző, a folytonos tapasztalatokban építkező és gazdagodó kereszténységgel találkozunk, amit persze dogmákon csontosodva nem lehet könnyű annak elfogadni. Itt nem a megtanult és ismert emberi tudás van sorolva vagy tehetséggel csűrve-csavarva, most a benntarthatatlanul feltörő őszinte imát halljuk, a saját utat kínkeservvel járt lélek pontos szavait a megnevezhetetlenhez.
Ezekkel a szövegekkel teljes lényként szükséges foglalkozni. Belőlem kihozott örömteli azonosságélményt éppúgy, mint irigységet, és egy adott ponton komolyan elszégyelltem magam. Abban a szövegben rólam volt szó, és ilyen tűpontosan még nem tudtam magamnak megvallani ezt. Lehet, hogy töménysége okán érdemesebb volna apróbb dózisokban adagolni, de nekem nem sikerült, minden másnál izgalmasabb volt megszakítás nélkül vele lenni.
Győrffy Ákos költő. Négy verseskötet után ez már a második prózakötete, ám amit most ír, még inkább költészet, mint korábban. Egyrészt azért, mert tiszta fény világítja be minden sorát, és azért is, mert úgy ismerhető meg belőle az ember lényege, hogy sosem mutogat számonkérőn kifelé, és nem használ mástól átvett tapasztalatokat és tanítást. Megküzdött a saját szavakért.
Szerző: Rácz Mihály
