George R. R. Martin: Lázálom, fordította: Kornya Zsolt

Alexandra, 2013, 416 oldal, 3999 HUF

A

1857, a déli Amerika, a Mississippi vidéke, St. Louistól New Orleansig. Durva, mogorva emberek, folyami népek, fülledtség, mocsok, víz, tűz és gőz, rabszolgák. És vámpírok – vagy legalábbis valami olyasmik. A tűz és jég dala sorozattal világhírre szert tett George R. R. Martin még 1982-ben írta első igazán nagy, több díjat is elnyert klasszikusát. A Lázálom nemcsak egy vámpírregény a sok közül, hanem az egyik leginvenciózusabb és legjobb is. Az író szándéka egyértelműen az volt, hogy könyvével teljesen újraformálja a vérszívók mítoszát, és ez már csak azért is nagy feladatnak bizonyult, mert alig pár évvel korábban Anne Rice pontosan ezt tette Vámpírkrónikák első részével (Interjú a vámpírral - a szerk.)

De míg Rice a vérszívók emberi oldalát domborította ki, miközben megtartotta mitológiájuk nagy részét, addig Martin éppen ezt a mitológiát szedte atomjaira, és rakta össze újra. Nála a vámpírok nem fantasztikus, természetfeletti lények, hanem az evolúció egy ismeretlen ágának termékei, vagyis egy külön fajt alkotnak. Látszólag ugyanolyanok, mint az ember, valójában azonban rendkívül hosszú élettel, hatalmas erővel és gyors regenerációs képességgel bírnak, havonta egyszer pedig fékezhetetlen vérszomj keríti őket hatalmukba – utóbbival Martin a farkasember-mítoszt is érinti.

A regény két főszereplője a hatalmas termetű és bűnronda, a legutóbbi, kegyetlen télnek köszönhetően csaknem koldusbotra jutott hajóskapitány, Abner Marsh, aki már évtizedek óta járja a Mississippit, és új, rejtélyes üzlettársa, a fiatal, dúsgazdag Joshua York, aki megépítteti neki a legnagyobb, leggyorsabb, legszebb gőzhajót, amit a folyó valaha látott: a Lázálmot. Persze nem puszta szívjóságból. Ahogy a napfényre sosem merészkedő York egyre furcsábban viselkedik, és a gőzös hosszú útjai során egyre gyakrabban tűnik el éjszakánként titokzatos utakra, a józan gondolkodású Marsh-ban irracionális gyanú kezd ébredezni: új partnere talán nem is ember.

Martin a későbbi fantasy ciklusára is jellemző részletességgel és alapossággal festi meg a Lázálom egyre sötétebb és véresebb horrorba süllyedő utazásait, a rémtörténetet pedig végig gondosan és izgalmasan beleszövi a korszak hajózási közegébe, így a címbeli gőzös és állapota a fedélzetén utazó szereplők reményeinek, harcainak és vereségeinek metaforájává válik. Hol hatalmas, dicsőséges vízi csoda, mindannak a jóra és többre törekvésnek a masszív megtestesítője, ami a karaktereket vezérli, hol vérrel áztatott, széttépett hullákkal teli borzalmas rémálomhajó, tele mindazzal a szörnyűséggel, amire az ember – és a vámpír – képes.

Sokan úgy írták le a Lázálmot, mint Bram Stoker és Mark Twain találkozását, de Martin könyve valójában sokkal több annál, amit ez a hasonlat sugall. Fordulatos kalandregény, tűpontosnak tetsző, részletekben gazdag korlenyomat, vérbő gótikus horror, izgalmas mítoszújrateremtés, egy fizikai és lelki utazás lenyűgöző krónikája, sors- és vámpírdráma. A karakterek a szerzőhöz méltón nem csak érdekesek és komplexek, de a trendekkel szembemenőek, morálisan árnyaltak, és bátran megkérdőjelezik az olvasónak a velük kapcsolatos prekoncepcióit és ítéleteit – a legijesztőbb, legkegyetlenebb gonoszságról is lehullhat a lepel, hogy előkerüljön alóla a létezés unt, fárasztó és nyomasztó terhe.

És közben az egész történet mögött ott van egy fejlődésre, önnön korlátainak átlépésére látszólag képtelen faj sok évezredes tragédiája, átitatva vérrel, borzalommal és rothadással. Akárcsak a Louisiana mocsarában veszteglő Lázálom.