Gazdaságos sitcom

Komödie in Moll, azaz Komédia mollban – hangzik az eredeti cím. Nem mintha a „keserédesség” kiiktatná a moll hangsorhoz kapcsolódó képzeteket, a drámaiságot vagy a melankóliát, de a zeneiség minden nyomát eltörli a címből. Érdekes kérdés lehetne persze, hogy a magyar olvasók hány százaléka asszociálna a zeneiségre egy olyan kisregény kapcsán, amelyben egy konkrét zenei utalás található, és a stílus sem különösebben bővelkedik azokban az impresszionista jellegű leírásokban, amelyeket látva vagy hallva egy regény kapcsán egyáltalán szóba kerülhet a zeneiség. Bár Keilson regénye nem kápráztatott el, azért annyira nem rossz olvasmány, hogy a cím esetleges félrefordításához fűzött kiegészítő magyarázatokkal kelljen menteni a menthetőt, mégis, a viszonylag későn, százévesen felfedezett szerző munkája – a hangzatos beharangozók és külföldi méltatások dacára – számomra nem bizonyult többnek egy gazdaságosan megírt szituációs komédiánál. Még ha a komédia így szimplán kissé erős megnevezés is.

 

A komédia keserédes tónusát a megszállt Hollandia egyik házikójában bújtatott zsidó parfümárus némiképp váratlan halála szolgáltatja. A menekülőt befogadó házaspár furcsán éli meg a mindennapok szokott menetét berekesztő lakótárs ottlétét, de az önzetlenség, a humánum, valamint a sulykolt (de az ő esetükben jobbára adott) hazafias kötelesség minden megpróbáltatáson átlendíti őket. Nico, amennyire lehet, beilleszkedik. Megszeretteti magát, családtaggá válik, és azon túl, hogy egy ideig súlyos fejtörést okoz Marie és Wim számára, átértékelésre is készteti a házaspárt. Mint már említettem, Keilson rendkívül gazdaságosan bánt mondanivalójával: ennek köszönhetően a rövid szöveg a maga nemében tömör és összetett. Ha a könyv az első oldalakat követően leköti olvasóját, egy lendülettel el is repíti a végéig.

 

A témát tekintve, ha máshonnan nem is, Polanski Zongoristája óta tudjuk, hogy a bujkálás szituációjának bemutatásában legalább annyi lehetőség rejlik, mint a holokauszt klasszikus színhelyein játszódó történetekben. Keilson nem csinál viccet a történetből, de kétségkívül tragikomikussá avatja a helyzetet. Ugyanis a központi esemény, Nico tetemének kicsempészése, majd az ezalatt elkövetett hatalmas baki feletti izgalom „elviszi” az egész sztorit. Az előzményekkel, az elmúlt egy év eseményeivel megszakított fősodor ennek ellenére sajátos izgalmat kelt. Nem beszélve arról az epizódról, amely végül Marie számára – egy banálisan drámai felismerést követően – egy teljesen más, a megismerttől eltérő Nico emlékét hagyományozza tovább. Szóval a drámaiság, az atmoszférateremtés, a lényegre törő cselekményvezetés abszolút összhangban állnak egymással. Külön érdekesség ráadásul, ahogyan a regény elszámol a bújtatókból üldözöttekké váló házaspár sorsával, hiszen kész csoda, hogy a kor kaotikus jellegének hasonló pálfordulatait is sikerült beleszuszakolni a bő százoldalas történetbe. Kérdés, hogy a Keserédes komédia az egy időben kiadott Az ellenség halálával együtt hazánkban is követi-e a külföldi trendet, Hans Keilson beemelését a halhatatlanok társulatába.