Az 1970-ben született Anna Gavalda a kortárs francia irodalom legnépszerűbb szerzőinek egyike. A gyermekéveit egy vidéki kolostorban töltötte, ahonnan a szülei válását követően egy katolikus lányiskolába került. A Sorbonne tanári mesterszakának elvégzése után közel tíz évig tanított franciát egy középiskolában, miközben folyamatosan publikált a Le Figaro című lapban. Saját bevallása szerint mindig is írni akart, de sosem remélte, hogy ki fogják adni, amit csinál. Ennek ellenére folyamatosan bombázta a Párizs környéki kiadókat a kéziratával, amelyre végül egy kis vállalat csapott le; az ő jóvoltukból jelent meg Gavalda első novelláskötete Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol címmel. A könyv átütő közönség- és kritikai sikert aratott, meg is nyerte az olvasókból álló zsűri által évente odaítélt Grand Prix RTL-Lire díjat. Gavalda az azóta eltelt közel húsz évben az elbeszélések mellett számos regényt, köztük egy kamaszoknak szólót is megjelentetett, legújabb kötetével (Életre kelni) azonban ismét visszatért a kezdetekhez. A műfajiságot tekintve legalábbis. Hiszen van, ami nem változik. De erről majd később.
Anna Gavalda: Életre kelni
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2017, 224 oldal, 3299 HUF
Hét narrátor, hét történet. Látszólag nincs bennük semmi közös. Mi is kapcsolhatná össze a burzsujpartira keveredett tetovált eladólányt az exe esküvőjéről hazavonatozó, krisztusi kora ellenére lázadó tiniként viselkedő, magát mégis öregnek és szürkének látó, kiégett férfival? Egy napon lehet-e említeni a férjét sirató kétgyermekes, alkoholista özvegyasszony és a kutyáját eltemető, feleségétől elhidegült kamionsofőr gyászát? Lehet-e bármi közös egy válófélben lévő, cipőmániás cégtulajdonosban és egy aggódó apukában, akit a fiával együtt hoz megalázó helyzetbe az igazgatónő? És hogy jön mindezekhez egy McDonald’s-os randevú?
Az Életre kelni elbeszélői talajvesztett emberek. Akad köztük kétkezi munkás és vállalati igazgató, férfi és nő, öreg és fiatal, szeretetre vagy sajnálatra méltó és kifejezetten ellenszenves is. Csupán egyvalamiben hasonlítanak egymásra: az életük egy ponton zsákutcába jutott, amiből egyedül nem tudnak kikeveredni. Szükségük van valakire, legyen az egy családtag, egy közeli barát vagy akár egy ismeretlen, aki kibillenti őket abból a stagnáló és – nem ritkán – destruktív helyzetből, amibe beleragadtak. Anna Gavalda egyszer azt mondta, hogy kifejezetten vonzódik az effajta, kudarcot vallott karakterekhez, akiknek muszáj megváltozniuk. Az Életre kelni novellái voltaképpen ezeknek a kikényszerített változásoknak a krónikái.
Gavalda szereplőit nem elsősorban a küszöbön álló sorsfordító találkozásaik és döntéseik teszik érdekessé, sokkal inkább az a reflektív magatartásuk, aminek köszönhetően képesek szembenézni a saját kudarcaikkal. Ezek a karakterek annyira őszinték, amennyire az ember csak a halálos ágyán vagy a végrendeletében mer lenni. Nincs az a kellemetlen, megalázó vagy mélységesen szégyellnivaló – akár általuk, akár az ő sérelmükre elkövetett – tett, amelyet elhallgatnának. A narrátorok között akad olyan, aki fanyar humorral, más rezignált nyugalommal, míg a harmadik a megbánás könnyeivel küszködve tárja fel vallomásszerű történetét, melyek közül talán a Meg fog halni a kutyám a legemlékezetesebb. Ennek a novellának a hőse egy kamionsofőr, aki elaltatni készül az öreg és beteg kutyáját. Az állatorvosi rendelőben várva felidézi, hogyan mentette meg a kutya az öngyilkosságtól, amire már rég elszánta magát, mivel a fia halála után elhidegült a feleségétől, és úgy érezte, teljesen egyedül van a világban. Szívszaggató a búcsú, az események végkicsengése mégis reményteli. Ahogyan a kötet többi novellájáé is.
Gavalda narrátorai semmilyen sarokigazságot nem fogalmaznak meg, a didaktikus felhang a lehető legtávolabb áll tőlük, még csak azt sem mondják, hogy bármilyen szempontból jobbá vált volna az életük azok után a bizonyos fordulópontok után. Nem mondják, az olvasó mégis tudja, hogy máshogy nem történhet, hiszen az árulkodó utalások, az apró jelek (amelyeknek még arra sincs szükségük, hogy patetikusak legyenek) mind bizakodásra adnak okot. És persze nem feledkezhetünk meg a kötetcímről sem, amely a legszembetűnőbben köti össze ezeket a történeteket, hiszen a szereplőknek az önmagukkal, a reménytelennek tűnő helyzetükkel való szembenézésük után nincs, nem is maradhat más lehetőségük, mint – életre kelni.
Szerző: Moller Barbara
