Félemmetes géjpezet

.konyvesblog. | 2013. augusztus 05. |

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet, fordította: Gálla Nóra

Agave Könyvek, 2013, 352 oldal, 3280 HUF

Mit is várhatunk egy gyermetegen félregépelt című sci-fitől? Azt mindenképpen, hogy legyen egy átlagos esti mesénél szórakoztatóbb és a szándékosan rossz helyesírás se csak díszként funkcionáljon a borítón. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, Iain M. Banks langymeleg cyberpunk meséje miért kapta épp ezt a címet. Felfedezhetünk félelmetes gépezeteket a történetbe szőve, tekinthetünk így a háborús helyzetben ön- és közveszélyessé vált államra, a digitális adathálóra, és a kódra, amely genetikailag beépült az emberekbe. Sőt még egy elfeledett világmegmentő-szerkezetről . A rémes helyesírású látó, Latra hangján azonban elveszik ez a rétegezettség. Furcsa, gyermeki, vagy visszafejlődött gondolkodását megismerve már csak azzal azonosítom Iain M. Banks Félemmetes Géjpezetét, amivel ő is.

Latra a legérdekesebb szereplő, őt akartam a leginkább megismerni. Ugyanakkor mondatait olvasni kínos, ugyanis helyesírása rémes, hadilábon áll az ékezetekkel, az egybe- és különírással, és a neki szentelt fejezetek minduntalan kizökkentettek az olvasás flowjából. Nyelvezete miértjére azonban nem találtam választ azon kívül, hogy kerek perec kimondja: nem tanult meg rendesen írni. Megakasztja az olvasást, a történetről a nyelvi formára tereli a figyelmet. Kár érte, mert rajta kívül a karakterek nem sikerültek különösebben érdekesre, és a történet vége sem okoz katarzist.

Ez persze annak az eredménye, hogy Banks elbeszélői hangja szigorúan szenvtelen, keveset magyaráz, ír le, ír körül. Ezt eleinte remek megoldásnak tartottam, a túlmagyarázás (ami egy science fiction esetében szerintem kiemelten kényes) ügyes elkerülésének. Mintha mindannyian pontosan tisztában lennénk a lefestett környezettel, társadalmi és természeti helyzettel. Azonban, ahogy a világ legtermészetesebb dolgaként haladt előre a cselekmény, kezdett érthetetlenné válni a szereplők motivációja, a kódmátrix működése, és ez egy idő után lapos érdektelenségbe fullasztotta a történetet. A narrátor sok állóképpel, monológgal, egymáshoz nagyon hasonló elbeszélői hangokkal dolgozik. Az egyes karakterek duplikálódása, alak- vagy egyéniségváltása, egymás gondolatainak fürkészése oda vezet, hogy a figurák összemosódnak, csak úgy, mint az egyéni sorsok és célok. A világ kollektív és elidegenedett egyszerre, két párhuzamos „valóságban”.

A gondolatolvasás aktusa zavarbaejtő élmény volt, a királyi kukkolás alkalmával egyszerre elevenedett meg a Nagy Testvér és a feminista diskurzus male gaze-e. Az elbeszélés szenvtelensége ellensúlyozta valamennyire az ezeken a pontokon megjelenő vulgaritást, de sokáig gondolkodtam a rázkódó kocsiban maszturbáló Asura képén – próbáltam értelmet keresni a jelenet mögött, pedig valószínűleg csak egy kis pornó-nüansz volt. Az elbeszélő egyébként is szereti az állatias szexualitás és a spirituális teljesség ellentétén billegtetni Asura karakterét, kár, hogy ennek a miértjére a ködösítésen kívül nincs magyarázat.

Mindezek ellenére nem tudom azt mondani, hogy unalmas és rossz a kötet, izgalmas összefüggéseket, értelmezési lehetőségeket tartogat, de ezeket a gondolatokat nem a történet indítja útjára, ezekhez a csukott könyv felett kell töprengeni. Furcsának és érdekesnek találtam az irodalomtörténet néhány klasszikusának (Orpheus és Eurüdiké, Faust) megidézését, és nyugtalanított a kódimplantok ismerőssége. (Mi még eszközök közbeiktatásával, de hasonlóan hálózatfüggőek kezdünk lenni.) Az elszabaduló cybervilág és az elszabaduló természet ütköztetése viszont kifejezetten izgalmassá teszi a könyvet. Nagyon is valós, kézzelfogható félelmeket ábrázol: az attól való rettegést, hogy valami irányíthatatlant, értetetlent kellene megzabolázni. A technológiától való távolmaradás ábrázolása is remek. Csak a furcsa remetéknek, és a kiváltságosoknak adatik meg a digitális édennel való szakítás, és a katonaság agymosása is sokkal egyszerűbb, ha ki lehet kapcsolni minden, nem szolgálati kommunikációs csatornát. A másik oldal, a kód használói azonban már kínosnak élik meg, ha élőszóban kell kommunikálniuk.

Szerző: Murányi Kriszti

A történet kifutására viszont nem lehet mást mondani, csak azt, hogy langyos. Visszamenőleg tesz feleslegessé sok történést, a baljós helyzethez képest túl egyszerű választ ad, ráadásul ezt a választ, mintegy vésztartalékként minden szereplő jegyezi. Keserű szájízzel tettem le a könyvet, a bonyodalom tetőpontjához képest minden el lett intézve egy vállrándítással, és természetesen (ugyan még nem teljesen biztos, de majdnem) happy enddel. A szálak összevonása frappáns, de meddő helyzetet kreál: akár Sessine látomásai, akár a narrátor által sugallt végkifejlet lesz a történet jövője, a jelenlévő szereplőknek tökéletesen mindegy. Ez nem Hitchcocki feszültségkeltés, nem a „te jó ég, és most vajon mi lesz?!” hangulatot árasztó befejezés, hanem vállrándítással elintézhető „na és”. (Figyelem, SPOILER következik!)  És hogy mindezt egy beszélő hangya szervezte meg, na ennél még az is hihetőbb lett volna, ha kiderül, hogy az esti mese beleszövődött kicsit az elbeszélő rémálmába.