Négy évvel ezelőtt egy láblógatós malmői hétvégén a tengerparton ülve nevettem magam halálra Jonas Jonasson bombasikerű könyvén, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt-ön. A svéd szerző a profi újságíró eszköztárával olyan szórakoztató komédiát kanyarított egy kasztrált bombaszakértő félkegyelműről, hogy azonnal lett belőle világsiker, hírnév, mozi. Jonasson komédiát hirdetett a Gyilkos Anders-szel is, jókedvem mégis tovaszállt.
Talán túl nagy volt az elvárás? A százéves ember… szerintem azért működött, mert a svejki ősmintát idéző, olykor blazírt, olykor gyilkos poénok mellett egy régió egész évszázadának szatirikus keresztmetszetét nyújtotta. És azért is, mert a főhős tragikus sorsa és nyilvánvaló defektusai ellenére vicces volt és szerethető. Allan Karlssonnak minden olvasó drukkolt, akkor is, amikor véletlenül lefagyasztott egy embert a hűtőkamrában, vagy ráültetett egy elefántot egy másikra. Sőt, nemcsak őt, de társait is szívünkbe zártuk: A százéves emberben emlékezetes volt még a legutolsó mellékszereplő is, nem is beszélve a karakán asszonyokról vagy az alvilági figurák kacagtató ábrázolásáról.
Jonas Jonasson: Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok)
Fordította: Kúnos László, Athenaeum, 2015, 379 oldal, 3990 HUF
Első mondat: „A férfi, akinek életében hamarosan megjelenik a halál és az erőszak, és akinek életét tolvajok és banditák népesítik be, ábrándozva álldogált Svédország egyik legsivárabb szállodájának recepciós pultja mögött."
A Gyilkos Anders sok tekintetben hasonló recept szerint működik, bár több összetevő megváltozott. A regény a sajátos történelemábrázolásról például teljesen lemond, és a két idősík is egyre, a jelenre szűkül. A perspektíva ezúttal jóval kisebb: mindössze két – maximum három – szereplő áll a történet fókuszában, akik nem Sztálinnal vagy Maóval, hanem a svéd alvilággal cimborálnak vagy konfrontálódnak. Marad a keserű háttértörténet is: a figurák mindegyike igazi mizantróp, egy sajátos társadalmi és pszichológiai csoportot reprezentál, és legalább olyan szerencsétlen, mint amekkora szörnyeteg.A címszereplő Anders például többszörösen visszaeső bűnöző és súlyos alkoholista: kenyerét (pontosabban borát) könyökök, térdek, vállak eltörésével keresi. A két igazi főhős, az istenundorban szenvedő, sima beszédű lelkésznő (zsarnok apja kényszerítette a pályára), és a nagyravágyó recepciós (traktor- és komputerbizniszbe belebukott felmenők, részeges apa és disszidáló anya) hamar felismerik benne az aranytojást tojó tyúkot. Anders ráadásul elég tyúkeszű is ahhoz, hogy módszeres és igen otromba kizsákmányolását észre se vegye. Ők hárman milliókat csalnak ki az alvilágtól, hogy aztán ügyesen vegyítve a közönséges csaló és a nép által istenített folklórhős Robin Hood toposzát, boldogan éljenek, míg meg nem halnak.
Jonassonnak nyilván az volt a szándéka, hogy A százéveshez hasonlóan filmszerűen pergő, rövid fejezetekre tagolt és gyors ritmusú szövegbe könnyedre hangolva, és megfelelő számú poénnal megspékelve tegye a sztorit fogyaszthatóvá. A főszereplőkkel pedig afféle népi hősöket kívánt teremteni, akik egyszerre szánnivalók és szerethetők, akikkel azonosulhatunk, és akiket kikacaghatunk.
Ehelyett szegények egyrészt dögunalmasak, másrészt egyáltalán nem szerethetők. Anders például idegesítően ostoba, alakja egysíkú és hamar kimúlik az alkoholista sztereotípiák fojtogató ölelésében. A recepciós Per Persson felejthető és középszerű, amint letettük a könyvet, már nem is emlékszünk rá. Egyedül a lelkésznő, Johanna Kjellander karaktere kidolgozottabb valamelyest, legalábbis a többiekéhez képest – a keresztény műveltség és a bűnözői tálentum közti ellentét adná a regény sava-borsát –, ő viszont olyan önző és ellenszenves, hogy hamar elmegy a kedvünk élettörténetének megismerésétől. Cseppet sem mókás, inkább visszataszító, ahogy hideg fejjel kiterveli és végrehajtja a szerencsétlen Anders folyamatos szipolyozását, így ahelyett, hogy megmenekülésének szurkolnánk, inkább mielőbbi lakat alá helyezését óhajtjuk.
Az idősík- és szereplőcsökkenés furcsa módon szétfolyó szöveget eredményezett: A százéves ember sokkal egységesebb, pedig ott igen terjedelmes és bonyolult szerkezetet kellett egyben tartani. A regény elején még kellő számban sorakozó poénok stílusa és színvonala hasonló, de még az olyan szellemesnek szánt kikacsintások sem működnek igazán, hogy „…nem mintha nem lehetne valakit Per Perssonnak nevezni, vagy akár Jonas Jonassonnak is, legfeljebb kissé fantáziátlan megoldás.” Ez akár a regény mottója is lehetne.
