Brian W. Aldiss: Szuperállam
Metropolis Media, 2013, 272 oldal, 2990 HUF
B-
A science ficionben az utópia megvalósulása általában csak látszat, ami mögött disztópia húzódik meg. Érthető, hisz az, hogy a jövőben minden rendben megy, konfliktusok szinte nincsenek, és az emberiség civilizációja virágzik, nem egy túl izgalmas téma. Aldiss csak majdnem igazán jó regénye is egy látszatutópiát prezentál. Európa egyesült egy nagy, címbeli szuperállammá, a gazdasági stabilitás és a tudományos fejlődés szinte aranykorral kecsegtet, a pompás, tökéletes világ kebelre ölelésének csak egyvalami áll útjában: az emberi természet. Mert fejlődhet minden más, de az az egy marad, ami mindig is volt, és azt a minden mást is képes bármikor elpusztítani.
A könyv egy esküvővel kezdődik, felsorakoztatva a sok-sok szereplőt, akik a későbbiekben többnyire egymástól függetlenül járják be útjukat az egyesült Európában, cirka fél évszázaddal a jövőben. A sokkal inkább töredékekből, lazán kapcsolódó epizódokból, mintsem konkrét, következetes történetszálakból összeálló Szuperállam egy rakás szempontból nyújt rálátást a XXI. század második felére. Európa elnöke, a Jupiter holdjához közeledő asztronauták, gazdagok és szegények, írók és tudósok, szerelmesek és családok életéből kiragadott pillanatokon keresztül tárul elénk az emberiség gyarlóságának panoptikuma.
Mert a (többek közt) Hugo- és Nebula-díjas Aldiss, akinek novellájából Spielberg Mesterséges értelem című filmje is készült, saját bevallása szerint hisz ugyan az egységes Európa eszményében, abban azonban láthatóan nem, hogy az ember, mint individuum fel tud nőni ehhez az eszméhez, és képes azt intézményes formában fenntartani. A Szuperállam egy végtelenül cinikus, szatirikus komédia, amin az olvasó jókat röhög, legalábbis amíg rá nem jön, hogy legalábbis részben pont róla szól. Kár is tagadni, hogy mindenkiben megvannak azok a kicsinyes, önző, gyarló vonások, amiket a szerző a civilizáció valódi előrehaladásának gátjaként aposztrofál – a különbség csak az, hogy valakiben jobban, valakiben kevéssé, illetve egyesek ezek meglétét jobban tudják leplezni, mint mások.
Aldiss nem kímél sem vallást, sem politikát, sem művészetet, sem tudományt. Gúnya valósággal mar, ahogy a pitiáner önös érdekek az önzetlenség és szolgálat maszkjában trónt ülnek a félig máris elpusztított világon, aminek másik felét éppen katasztrófák és háborúk tépázzák. Ha ez az a csúcsteljesítmény, amire az emberiség minden ereje, intelligenciája és kitartása képes, akkor nagy szarban vagyunk.
Ahhoz azonban, hogy Aldiss vádirata igazán hatásos legyen, nem ártott volna némi strukturális gerinc és érzelmi horgony (a témaválasztás okán kevésbé fontos, de talán egy kidolgozottabb jövőkép is elkelt volna – itt kell megjegyezni, hogy a hiperfuturusztikus és sablonos/semmitmondó borító köszönőviszonyban sincs a regénnyel). Az említett panoptikumjelleggel a szerző nem tud túllépni a jelenetek instant, gyorsan elpárolgó hatásosságán (még az esetenként tényleg elgondolkodtató Tébolyfrakció-inzertekkel sem), hiányzik a szatíra mögül a mesélés ereje, és az, hogy a karakterek többek legyenek egy-két emberi tulajdonság gúnyos megcsavarásánál. A Szuperállam részleteiben szórakoztató könyv, de sosem képes összeállni egy nagy egésszé.
