Úgy tartja a mondás: bevált recepten ne változtass. Pedig néha nem árt. Vagy ha a már bevált recepten nem is változtatunk, legalább időről-időre vegyünk elő egy másikat. Folyton ugyanazt enni baromi unalmas, egy idő után még a legfinomabb falatoktól is elmegy az ember kedve. Ernest Cline, aki valószínűleg nem felnőve vált geekké, hanem annak született, sőt, gyanítom, már anyja hasában is űrhajókról, 8-bites játékokról és fénykardos lovagokról álmodozott, három éve aratott óriási sikert első könyvével, a Ready Player One-nal, amely egyfajta vágybeteljesítő nerd-nosztalgiaként funkcionált. Második könyvéhez, az Armadához is ugyanazt a receptet vette elő, csak szerepjátékok helyett ezúttal Az utolsó csillagharcossal tálalta a végeredményt.
A regény Zackről, egy középiskolai fiúról szól, aki egy Armada nevű online űrháborús játék egyik csúcstartója. Egy nap hirtelen kiderül, hogy az Armada több mint egyszerű játék: a hadsereg azon keresztül készíti fel az emberiséget egy idegen faj ellen vívott, elkeseredett harcra, a játék minden eleme, részlete az ellenség valós taktikáját, felszerelését modellezi le. Vagyis Zacknek nemcsak egy játékot kell megmentenie, amikor legközelebb leül a szimulátor elé, hanem az egész emberiséget.
Ernest Cline: Armada
Fordította: Orosz Anna, Agave, 2014, 368 oldal, 3480 HUF B-
Első mondat: Kibámultam a suli ablakán.
A könyv második mondata az, hogy „kalandokról álmodoztam éppen, amikor kiszúrtam a repülő csészealjat”. Ez alapján azt hinné az ember, hogy Cline nem szarozik, már az első oldalon belecsap a lecsóba – pedig bizony, szarozik. A felütés dacára már túl vagyunk a könyv felén, mire a cselekmény igazán beindul, és azt a sok-sok oldalt Cline nem annyira tényleges karakterábrázolással és történetmeséléssel tölti, mint inkább idézgetéssel, nosztalgiával, élményeinek, kedvenceinek az olvasóba tunkolásával. Míg a Ready Player One-ban nagyon szépen járt kéz a kézben a tartalom és a forma, itt előbbi már inkább csak ürügy a geektripre, ráadásul a cselekmény jóval egyszerűbb, a kitalált világ pedig sokkal-sokkal szegényesebb, mint az említett debütálásban volt.
Két dolog mindenképpen Cline mellett szól: amikor végre beindulnak az események, sodor magával a sztori rendesen, és a tipikus, lúzer tinédzsergeek figuráját sikerül a megszokottnál árnyaltabban, érdekesebben, életszerűbben ábrázolnia (pl. ért már nőhöz, és nem csak úgy, hogy balfék módon beleütközött egybe az iskola folyosóján). Ellenben nincsenek olyan remek ötletei, mint az előző könyvében, és nemcsak a popkultúra és a cselekmény egymásba olvasztása terén; a mellékszereplői is jóval laposabbak.
A Cline-féle íróknak, akik gyerekkoruk popkultúrájának kizsákmányolásából csinálnak karriert (nevezzük őket második generációs geekeknek, ld. még: JJ Abrams), lassan elő kellene állniuk valami mással, valami újjal, valamivel, ami csak az övék. Túl sokáig nem lehet szégyenkezés nélkül, sőt, dicsekvőn integetni a nagy elődök válláról, nem lehet szinte kizárólag a nosztalgiára alapozni. A kellemes és jópofa, de teljesen súlytalan, némileg erőltetett és a Ready Player One utóérzéseként ható Armada ezt remekül demonstrálja.
