B+
Charles Dickens: Nicholas Nickleby (I-II.)Ford.: Devecseriné Guthi Erzsébet, Európa Könyvkiadó, 2009, 968 oldal, 4080 Ft
A szegénység kimeríthetetlen témáját Dickens több regényében megpróbálta feldolgozni, de a Nicholas Nickleby ehhez képest kissé „félresikerült”. A regény alapjául szolgáló szomorú történetet, a korabeli magániskolák egyikében megtalált nyomorgó „diákok” esetét a szerző egyfajta keretként használta fel, miközben ezúttal bízvást számíthatott a kedélyesebb, vidámabb alaptónusú olvasók pozitív véleményére is. A regény ugyanis kacagtató kalandok során kíséri végig a morális értékek tekintetében szuperhősnek számító Nicholast. A helyzetet csak fokozza, hogy a címadó főhősön kívül romlott gonosztevők, félőrült kalandorok, nevetségesen naiv nők népesítik be a regényteret. A történet lassacskán karikatúrává válik, amely ellenpontozni képes a borúsabb jelenetsorokat. Dickens majdnem minden szereplőjét szétdobálja a képzeletbeli skála két végpontjára, Nicholast pedig valódi hősként helyezi el valahol középen, ahonnan látványosan szolgáltathat igazságot a gonosz felett, és ehhez méltó segítséget kaphat a már abszurditásba hajlóan jó karakterektől.
Végülis egy családi konfliktus részleteit ismerhetjük meg. Adott a zsugori nagybácsi, és nyomorgó rokonai, akiket nem akar felkarolni, de nem bánná, ha azok pénzt hoznának a házhoz (vagy legalábbis maguk boldogulnának). Nicholas úgy dönt, hogy szerencsét próbál, így tanítónak, majd színésznek áll, hogy aztán – értesülve Ralph bácsi ördögi terveiről – hazatérjen, és egy kisebb szabadcsapat élén felszámolja a bűnt. Ralph üzelmei és Nicholas hőstettei mellett számos mellékszereplő mindennapjaiba tekinthetünk bele, de a számtalan „mellékes” epizód mindegyike valamilyen módon rácsatlakozik a főszálra. A regény pofonegyszerű, de hihetetlenül szórakoztató, Dickens narrátora pedig mindent tud, és mindenben segíti az olvasót. Semmi rébusz, semmi misztikum.
A Nicholas Nickleby szinte minden tekintetben tipikus angol regénynek tekinthető (már ha szem előtt tartjuk a kor „kritériumait”): a társadalomról vázolt – minden esetben – elfogult „tabló” rengeteg szereplőt mozgósít, hogy a morál a legváratlanabb helyzetekben is elmossa a reálisabb, hihetőbb fordulatokat. Néhol talán kissé leül a sztori, de a hosszabb agytágítások szinte teljes hiányának köszönhetően a regény lendülete lényegében pillanatok alatt átlendítheti az olvasót a gyengébb részeken. Az egyik legbárgyúbb karakter, Nicholas édesanyja például képtelen csomót kötni a nyelvére, mondanivalóját gyerekei sok esetben csak ökölbe szorított kézzel képesek végigszenvedni. Ehhez képest csak hab a tortán, hogy a hölgy hódolója egy ideggyógyintézetből kiengedett, tulajdonképpen ártalmatlan idióta, aki – miután szomorúzza nyugtázza, hogy a kerítésen áthajigált zöldségek nem illenek bele a „lánykérés” szokásrendjébe – Nicholasék kéményén keresztül próbálja megközelíteni álmai asszonyát.
A regény átkozottul hosszú, a végkifejlet pedig jó előre megsejthető. Ellenben: az oldalakról néha a Waczak szálló, a Fekete vipera vagy a Csengetett, Mylord? jeleneteihez hasonló „képsorok” köszöntek vissza, ilyen szempontból viszont a Nagy Viktoriánus Regényírót teljesen más oldaláról is megismerhetjük. Aki élvezettel forgatta a Tristam Shandyt, Smollett gúnytól és iróniától csepegő regényeit vagy Thackeray „botrányregényét”, a Barry Lyndont (hogy a korban maradjunk), illetve jót tud(ott) kacarászni a fentebb említett filmes őrültségeken, és hallott már a Hülyék Olimpiájáról, a Júdea Népe Frontról vagy a Szent Kézigránátról, ráadásul elég idővel és türelemmel rendelkezik ahhoz, hogy megbirkózzon egy ezeroldalas könyvvel, nos annak nyugodtan ajánlható a könyv.
